Daedalikus nagyszobrászat: a Kr. e. 7. században kialakuló, a hagyomány által Daidalosznak tulajdonított görög archaikus nagyszobrászat, amely döntően egyiptomi mintákból indul ki, de attól elszakadva megkérdőjelezte a frontalitás felfogását, kiszabadította az alakokat a kő háttérből, megtéve az első lépést a ponderáció és a mozgalmasság megjelenítése felé.

Feketealakos váza: a Kr. e. 7. században kialakult vázadíszítő technika. Lényege, hogy háttérként megmarad az agyag vörös színe, az alakokat fekete mázzal borították, s belső részeket bekarcolással és vörös-fehér kiegészítő színekkel díszítették. Tágabb értelemben az összes így készült vázát így hívjuk, szűkebben csak az emberalakokat fő helyen és méretben megjelenítő munkákat.

Frontalitás: a nézővel szembeforduló, vonallal szimmetrikusan kettéosztható képzőművészeti, az ókori Közel-Keleten kedvelt ábrázolásmód. Először az ún. daedalikus nagyszobrászatban kérdőjeleződött meg, ahol ezt a pózt a mozgás kiindulópontjának tekintették, és apró részekben eltértek a két félrész szimmetriájától.

Geometrikus stílus: a Kr. e. 9-8. század görög művészeti irányzata, melyre a lényeges részek kiemelése, a vázafestészetben a szögletes mértani motívumok használata, a kerámia formájának és a díszítésnek összhangba hozása volt jellemző. A korszak végén megjelentek a figurális ábrázolások is.

Horror vacui: A latin kifejezés jelentése: félelem az űrtől, ürességtől. Az ábrázolás teljes felületének kitöltésére irányuló törekvés. A művészet történetében sokszor megfigyelhető jelenség, hogy azokat a felületeket, amelyeket az ábrázolás fő motívuma üresen hagy, kitölti a művész különféle motívumokkal, ornamensekkel, természeti elemekkel, így tehát az egész képfelületet ábrázolásokkal töltik meg.

Hüdria: nagyméretű, két oldalsó és egy hátsó füllel ellátott vízhordó edény, többek között a görögök egyik kedvelt vázaformája.

Koré: hosszú ruhás, álló nőalak, az archaikus görög szobrászatnak a kurosz mellett a fő figurája.

Kratér: kétfülű, széles szájnyílású, nagyméretű görög vegyítőedény. Fülének elhelyezkedésétől és formájától, illetve a test kiképzésétől függően több fajtája is ismert (kehely-, harang- stb.).

Kurosz: (görög) álló, ruhátlan ifjúalak, az archaikus görög szobrászatnak a koré mellett a fő figurája.

Külix: magas talpú, lapos, széles, két vízszintes füllel ellátott ivóedény.

Meander: A görög művészet jellegzetes díszítőmotívuma, nevét a kanyargós Maindros folyóról kapta. Szeszélyesen kanyargó, szögletes vonalú indákból áll. Bronzkori Európában is kedvelt motívum volt, az antik építészetben szívesen használták párkányok díszítésére.

Oinokhoé: egyfülű, általában nagyobb méretű, kiöntős boroskancsó.

Orientalizáló kor: a görög művészet Kr. e. 8. század végétől a 6. század elejéig tartó korszaka, melyet a keletről érkező díszítőmotívumok és technikák tömeges átvétele, ugyanakkor sajátosan görög feldolgozása s átértelmezése jellemzett.

Palmetta: 1.az asszír művészet pálmalevélre emlékeztető, gyakran sormintát követő díszítőeleme. 2. a keleti területekről a görögség által átvett és elterjesztett, a későbbi korokban is szívesen alkalmazott dekorációs elem.

Pinax: tábla, táblakép. Festett v. domborműves, sírokban vagy szentélyekben elhelyezett kő-, fa- v. agyagtáblák. Ez utóbbiakat ismert vázafestők is díszíthették (pl. Exékiasz).

Protogeometrikus stílus: a Kr. e. 10. századi görög vázafestészet díszítőmódjáról elnevezett korszak. A stílus jellemzője a koncentrikus körök és félkörök, hullámvonalak, párhuzamos egyenesek szabályos rajza.

Vörösalakos váza: a Kr. e. 6. században megjelenő athéni vázadíszítő technika: a feketealakos vázával ellentétben itt az alakokat hagyták meg eredeti színükben, s a belső vonalakat finom ecsettel vitték fel. Ez a megoldás sokkal alaposabb, részletgazdagabb és kifejezőbb volt.