Politikai, kultúrpolitikai, művészetszemléleti változások

A hatvanas években, a francia és angolszász irodalomban, filozófiában megjelenő klasszikus művészeteket, de leginkább a modernizmust átértelmező irányzat a posztmodern. A képzőművészetben Magyarországon az 1980-as években ez az újfajta szemléletmód elsősorban az avantgárdot veszi célba. Birkás Ákos 1982-ban, a Rabinec Galériában tartott előadásán elhangzott: „… Nyugaton attól múlt ki az avantgárd, hogy a követeléseket teljesítették. Minálunk…attól múlt ki, hogy nem teljesültek.”.

Azok a művészek kerültek előtérbe, akik a konceptuális gondolkodásmód helyett újra expresszív festésmódokat és figuratív ábrázolásmódot használtak. Magyarországgal párhuzamosan az új szemlélet (újfestészet) már Olaszországban, Németországban, Angliában és az Egyesült Államokban is jelen volt. Külföldön az új irányzatnak a megjelenéséhez hozzájárult a műkereskedelem is, mely igényt tartott a dekoratív, expresszív festményekre. Bár Magyarországon a 80-as évek elején műkereskedelemről nem beszélhetünk, de a kultúrpolitikai engedményeknek köszönhetően megélénkülő nemzetközi kapcsolatok rámutattak az ott működő műtárgyeladásokra.

Magyarországon a műkereskedelmet, az intézményrendszerek átalakulását az 1989-es rendszerváltás tette lehetővé, amikor az állam ideológiai elvárása és a művészek államtól való gazdasági függése megszűnt. Az állami Nemzeti Kulturális Alapprogram, a különböző kulturális alapítványok, önkormányzatok pályázatai támogatják a kulturális eseményeket. Az állami tulajdonban lévő Képcsarnok monopóliuma megszűnt, sorra nyílnak a műkereskedelemmel foglalkozó magángalériák.

Az intézményrendszer átalakulásával új intézmények is létrejöttek. A különböző médiumok elterjedése hozzájárult a Magyar Képzőművészeti Egyetem (akkor még főiskola) Intermédia tanszékének és a C³ (Kulturális és Kommunikációs Központ Alapítvány) működésének megindításához.

Már a 80-as években jelentősek voltak a művészek különböző önszerveződései (szentendrei Vajda Lajos Stúdió, Helyettes Szomjazók stb.), művészeti csoportok formálódása a mai napig jellemző. Kezdeményezések voltak (1993-ban, Polifónia: A társadalmi kontextus, mint médium a kortárs művészetben című projekt), hogy a művészek az utca emberével nem hagyományos művészeti médiumokon (feliratok, neonkijelzők, reklámfelületek) kommunikáljanak.