A legtöbb esztétikai elmélet mind a mai napig a valóság ábrázolásából vezeti le a művészet funkcióját. A kezdetektől a 19. század közepéig tartó folyamatot úgy is szokták jellemezni, mint a látvány egyre pontosabb megragadásáért folytatott törekvést. Az 1830-as évek végén megjelenő fényképezés értelmetlenné tette az így értelmezett látványhűség fokozását. Nem sokkal később Franciaországban megjelent a naturalizmus és a realizmus az irodalomban (Balzac, Zola stb.) és a festészetben (Courbet), és a világ más tájain is ekkor alakult ki az a regény-műfaj, mely a realizmus fő példaképé vált (Tolsztoj, Dosztojevszkij, Dickens stb.) A realizmus mint a társadalmi elégedetlenség kifejezője elvezetett a kritikai realizmus, majd a marxista realizmus-elmélet "csúcsa", a szocialista realizmusfogalmának kialakulásához. Utóbbi meghatározása szerint a realizmus nem stílus, hanem módszer, a tartalom és a forma dialektikus viszonyban áll egymással. A realizmus elmélete nemcsak a látvány külsődleges visszaadásával foglalkozik, hanem a valóság "mélyebb" összefüggéseivel is: "Az igazat mondd, ne csak a valódit" (József Attila).