Új törekvések a századfordulón

A századelőre a historizmus, a teherhordó főfala, vakolat tagozatokkal és díszekkel operáló architektúra válsága kortünetté vált. Az építészek céltudaton törekedtek a történeti stílusok béklyóiból való szabadulásra. A mérnöképítészet, az új építőanyagok a vas, a beton, kombinációjuk az üveggel tapa sztalataiból, a korábban kevesebb figyelemre méltatott vidék építészetéből kiindulva egy új szabadabb formanyelv megalkotását tartották szem előtt. "Magyar formanyelv nem volt, hanem lesz"- fogalmazta meg programszerűen Lechner Ödön(1906). 1900-ban Bálint Zoltán és Jámbor Lajos a Párizsi világkiállításon a történelmi Magyarország reprezentációja számára grandiózus, stílusegyveleget felvonultató palotát épített. A szemlélet és stílusváltás jól megragadható a század első évtizedének magyar pavilonépítészetében: Milánó, Fischer - Maróti (1906), Velence, magyar ház, Maróti Géza (1906-8), Torinó, Tőry Emil - Pogány Móric (1911), amelyekben a szecesszió és a magyaros stílustörekvések különböző válfajai jutottak érvényre. A pavilonépítészet alapvetően ideiglenes volta kitűnő terep volt az új eszmék formába öntésére. A tízes években Vágó József Schiffer-villája (1911), LajtaVas utcai iskolája (1902-12) vagy a Haász - Málnai páros tervezete egykori Cseh - Magyar Iparbank épülete volt többek között, amelyik szögesen eltért a pl. Körössy Albert művelte szecesszió világától. Medgyaszay IstvánRárosmulyadi római katolikus (1905-10) és különösen Árkay AladárVárosligeti fasori református temploma (1911-13) távolabb áll a lechneri vonaltól.

Szeged, Dóm tér