Nyolcak: 1909-ben A MIÉNK tagjai közül nyolc művész kivált és még ugyanabban az évben "Keresők" néven szervezett kiállítást. 1911-es második kiállításukon már "Nyolcak" néven szerepeltek. A csoport tagjai: Kernstok Károly, Berény Róbert, Pór Bertalan, Tihanyi Lajos, Czóbel Béla, Márffy Ödön, Czigány Dezső, Orbán Dezső. Harmadik és egyben utolsó kiállításukon 1912-ben már csak négyen vettek részt (Berény, Pór, Tihanyi, Orbán).

Római iskola: 1928-ban a magyar állam fiatal művészek számára új ösztöndíjat indított a római Magyar Akadémián, amely a kiválasztottak számára egy-két éves itáliai tartózkodást és munkát tett lehetővé. Az ösztöndíjrendszer, amelynek szellemi atyja és kurátora Gerevich Tibor művészettörténész volt, célkitűzése szerint a fiatal magyar művészeket a francia és a német hatások helyett az aktuális olasz művészeti törekvésekkel megismertetve, egy új és korszerű stílus lehetőségét teremtette meg. Az első évfolyamok művészeire különböző élmények hatottak. A Patkó Károly által újra felfedezett tempera-technika a korábbi sötét tónusok kivilágosodását és a képek színesebbé válását eredményezte, témáikban egyre inkább a hétköznapi élet felé fordultak: a fordulópontot Aba-Novák Vilmos Térzene c. képe érzékelteti legjobban. Kettejük mediterrán szerkezetes felépítésű városképein a monumentális formaképzés expresszív színkezeléssel párosul (pl. Patkó Károly: Cefalu). Az ún. római iskola festőinek másik csoportjára erősen hatottak az itáliai művészet különböző korszakai: műveikben egyszerre érvényesülnek a trecento festészetét idéző archaizáló vonások ill. a modern művészeti törekvések. Molnár C. Pál vallásos képein az art deco (Madonna), Medveczky Jenő aktjain a szigorú archaizálás (Háromfigurás kompozíció), Kontuly Béla portréin és csoportképein a Neue Sachlichkeit hatása figyelhető meg (A kánai menyegző). Közülük többen egyházi megbízásoknak is eleget tettek, vallásos témájú táblaképek mellett templomokba is festettek freskókat (Aba-Novák Vilmos: Az utolsó ítélet; Medveczky Jenő: Krisztus feltámadása).

Szürrealizmus: A szürrealizmus a tudatalatti mélységekben rejtező tartalmakat próbálja felszínre hozni váratlan asszociációkkal, ezért elveti a tudat által ellenőrző alkotói módszereket. Egyik irányzata naturalisztikus pontossággal, másik pedig elvont formákkal ábrázol álomszerű képzeteket, abszurd víziókat. A 20. század első felében virágzott, de ma is működnek képviselői. Magyarországon főként Gulácsy Lajos művészete érintkezett a szürrealizmus problémakörével.

Újklasszicizmus = neoklasszicizmus: Az 1920-as évek elejének magyar művészetében az avantgarde törekvések mellett felerősödtek az újklasszicista tendenciák. Az első világháború után induló fiatal generáció képein monumentális nyugalmú aktok, heroikus hangvételű önarcképek és monumentális tájképek jelennek meg. Az emberi alakok Korb Erzsébetnél spirituális tartalmak hordozói (Kinyilatkoztatás), Patkó Károlynál az idilli Árkádia szereplői (Fürdőző nők), Szőnyi Istvánnál pedig hús-vér emberek megtestesítői (Vízparti jelenet). Grafikáikon és egyes képeiken még erősen érezhető az expresszionizmus és a kubizmus hatása, Aba-Novák Vilmos rajzain geometrizáló fénypászmák szabdalják szét a belső feszültségtől fűtött alakokat (Fény). Az aktkompozíciók mellett rendkívül hangsúlyosak az önarcképek, jellemzőek a "szerepjátszó" ábrázolások (Szőnyi István: Hegytetőn). Tájképeik egy-egy jellegzetes vidékhez kötődnek: Aba-Novák és Patkó más festőtársakkal együtt 1925-ben a Nagybányához közeli Felsőbányán, 1927-ben Igalon dolgoztak. Szőnyi 1924-ben a dunamenti Zebegényben telepedett le, festészetében ettől kezdve egyre jobban szerepett kapott a paraszti élet hétköznapjainak az ábrázolása. A stílus képviselői pályájuk következő szakaszában különböző irányba fejlődtek tovább: Aba-Novák és Patkó a római iskola első képviselői lettek, Szőnyi pedig a Gresham-kör (posztnagybányai festészet) egyik reprezentánsává vált. Számos más fiatal festő kezdte pályáját ezzel az újklasszicista stílussal. Az Árkádia-motívum vagy biblikus témák gyakran fordulnak elő Derkovits Gyula korai képein (Utolsó vacsora), de Jándi Dávid expresszív koloritú pasztelljei (Firenze látképe) vagy Paizs Goebel Jenő kompozíciói is idesorolhatóak (Szt. Sebestyén).