Analógia: (görög), viszony, hasonlatosság, hasonlóságon alapuló viszonyítás, párhuzamba állítás.
Ikonológia: a görög eikon („kép”) és logia („tan”) összetételéből keletkezett elnevezése a képek egyfajta értelmezésével foglalkozó tudománynak. Míg az ikonográfia a különböző témák ábrázolási szokásaival foglalkozik, addig az ikonológia az ikonográfiát felhasználva, azon túllépve a műalkotást az általános szellemtörténet segítségével vizsgálja. A műalkotás az ikonológiai vizsgálat számára kordokumentum, melyen az adott korszak filozófiai, teológiai, irodalmi, szociológiai, pszichológiai stb. vetülete nyilvánul meg.
Posztmodern: („késő modern” vagy „modern utáni”) – Vitatott terminus, a 20. század utolsó negyedében jelent meg, a mai napig tart. A hetvenes évek második felében mint a klasszikus elemek kiemelésével, kontextustól való elszakításával, a hagyományok átértékelésével jellemezhető építészeti irányzat jelent meg (későbbi fejleménye a dekonstrukció). A történelmi folyamatok (akár a modernizmus története) helyett a történelemhez való személyes viszonyt előtérbe helyező felfogás a hagyományok átértékelésével és a történelem relativizmusának felismerésével a posztmodern képzőművészet és irodalom alapjává, jellegzetességévé vált. A posztmodern egy bizonyos társadalmi változásra is felhívja a figyelmet, melyben a nemiség (gender) kérdése, a különféle módon meghatározott identitás(ok) általános kérdésekké értékelődnek, így a képzőművészetben is fontos helyet foglalnak el.
Pszichoanalízis: Sigmund Freud (1856-1939) bécsi pszichológus által kidolgozott módszer, ami a páciens a tudatáról és a tudatalattijáról, az elfojtásairól, és a lelki betegségeiről nyújt a korábbiaknál lényegesen pontosabb képet. Elméletét kezdetben elutasították, majd egyre nagyobb népszerűséget követően napjainkban szakmailag is egyre többen kétségbe vonják megállapításainak érvényességét.
Stíluskritika: az a művészettörténeti, régészeti módszer, amely hiteles okleveles vagy egyéb adatok hiányában a mű sajátos formajegyeiből következtet a művész személyére, létrejöttének helyére, idejére, más mesterek, művészek műveivel való összehasonlítás útján. A stíluskritika módszertani kidolgozói közé tartozott a 19. században Giovanni Morelli, huszadik századi jelentős művelői Bernard Berenson és Roberto Longhi voltak. Az utóbbiak életművének jelentős részét az itáliai reneszánsz festészet attribúciós kérdései alkotják.
21. századi közoktatás - fejlesztés, koordináció (TÁMOP-3.1.1-08/1-2008-0002)