A követendő példák

A szocialista realizmus propagandistái a morális, etikai, erkölcsi, tartalmi mondandónak követeltek mindenki számára érthető formai megoldásokat. A mondanivalót egy 1950-ben, szovjet mintára összeállított, 70 tételből álló témajavaslat (Rákosi elvtárs a ház folyosóján beszélget a parasztképviselőkkel, Munkában a brigád, Falusi orvos gyermekeket vizsgál, Az első traktor a faluban) határozta meg.

Felvetődött a kérdés, hogy a magyar festészet történetéből mely alkotókra támaszkodhatnak a szocialista realista művészek. A realista hagyomány továbbvitele egyértelmű volt. A háború előtt is baloldali gondolkodású művészek közül az új kommunista vezetés nem számíthatott senkire, Kassák konstruktív törekvései eleve nem feleltek meg az elvárásnak, Derkovits Gyula 1934-ben, Dési Huber István 1944-ben már meghalt.

A pártvezetés irányelvei szerint Munkácsy „kritikai realizmusa” volt az egyik követendő példa, bár az általa használt sötét tónusok nem hirdették az elvárt optimizmust.

A két világháború között működő posztnagybányai hagyományokat követő „Gresham-esek” (az általuk látogatott kávéházról elnevezve; Bernáth Aurél, Szőnyi István, Egry József, Berény Róbert festők, Ferenczy Béni, Pátzay Pál szobrászok) aránylag közel álltak a hatalom elvárásaihoz, viszont a szovjet esztétikai diktatúrát igyekeztek visszautasítani. Ténylegesen szocialista realista műveket soha nem készítettek, mivel alkotásaikon a figurákat körülvevő táj kidolgozásának mindig nagyobb szerep jutott, mint a hatalom szempontjából fontos figuráknak. Az irányítás közülük választotta ki a Képzőművészeti Főiskola mestereit.

Munkácsy és a posztnagybányaiak követése mellett az 1910-es években alkotó, avantgárd csoportnak, a Nyolcaknak a festészetére épülő munkák is folyamatosan jelen voltak a korszak kiállításain. Berény Róbert, Kernstok Károly konstruktív szemléletű kompozícióinak hatása jelent meg Kohán György vagy a fiatal Szabó Zoltán munkáiban.