Elmozdulásos életlenség: a mozgó tárgyak, állatok vagy emberek képe a felvétel során elmosódik, ha az expozíció viszonylag hosszú ideig tart. Ennek az a magyarázata, hogy a fényérzékeny anyagon a mozgó tárgyról érkező fény mindig máshol exponálja be a képet.

Fametszet: magasnyomású sokszorosító eljárás. A művész egy gondosan simára csiszolt falapra (dúc) rajzolja a kívánt képet, majd a vonalak közét vésők segítségével bemélyíti. Az így elkészített dúcot festékkel behengereli, és prés segítségével nyomatot készít róla.

Fotográfia:görög szóösszetétel; jelentése: fénnyel írni/rajzolni. A kifejezést John Frederick William Herschel csillagász és természettudós javasolta William Henry Fox Talbotnak, a fotográfia egyik feltalálójának, akivel fénytani és más kérdések miatt levelezésben állt. A fotográfia meghatározása: az emberi kommunikáció azon formája, melynek közvetítő eszköze (médiuma) valamely sík felületű hordozón (papír, fém, fa, film stb.) optikai és kémiaiúton állóképként rögzített hullámmozgás. Utóbbiak rendszerint fényhullámok, de tudományos és egyéb célokra készülnek állóképek a szemünk számára láthatatlan (UV, infra, hő, röntgen, rádió stb.) hullámokról is.

Rayogram: (francia - rayon: „sugár” szóból). Fényképezőgép nélkül készült fénykép. A fényérzékeny felületre helyezett tárgyakat erős fénysugarakkal megvilágítják, lenyomatuk fehér, a szabadon maradt papír fekete lesz. Az eljárást egy időben fedezte fel Moholy-Nagy László (fotogram), El Liszickij, Christian Schad (schadogram) és Man Ray szürrealista művész, aki 1922-ben saját nevéből szójátékot alkotott.

Fotóművészet: a képzőművészet és a fotográfia egymást metsző, közös része. A szűkebb értelemben vett fotóművészet körébe azok a műalkotások tartoznak, amelyeket a fotósok vagy eleve a művészi önkifejezés és a galériákban való kiállítás és értékesítés céljára hoztak létre, vagy pedig a megrendelésre készült és nyomdai reprodukcióban publikált felvételük negatívjáról utólag művészi kivitelű nagyítást, kiállításra és műtárgyeladásra alkalmas műalkotást készítettek. A tágabb értelemben vett fotóművészet körébe azok a fotók is beletartoznak, amelyek eredetileg nem autonóm művészi céllal készültek ugyan, ám kurátorok, művészettörténészek vagy műkereskedők kiállítanak, illetve publikációikban bevonnak a fotóművészetről folyó diskurzus körébe. A 19. századi fotók esetében többnyire ez a helyzet, de számos ilyen átminősítés történik a 20. századi és kortárs fotó területén is, az egyre táguló művészetfogalom jegyében. Művészetszociológiai értelemben fotóművészetről csak az 1890-es évektől, a piktorializmus megjelenésétől kezdve beszélhetünk, mert ekkor születtek meg az autonóm fotóművészet intézményei: a fotóművészeti kiállítás, a fotóművészeti szaksajtó és műkritika.

Humanizmus: olyan gondolkodásmód, mely az antik filozófiát és a keresztény teológiát kívánta összeegyeztetni. Világkép, a polgárosodó, városiasodó Itáliából kiinduló eszmei áramlat a 14-16. században. A középkori feudális világnézettel szemben az embert, az emberi egyéniség szabad fejlődését állította előtérbe.

Kameraszintaxis: a kamera mondattanaa fotográfiában. A kifejezést – párjával, a printingszintaxissal együtt – William Crawford vezette be a The Keepers of Lightcímű könyvében (1979). A szintaxis a nyelvészetben azon szabályok összessége, amelyek segítségével értelmes kijelentéseket, mondatokat alkothatunk. A kameraszintaxisennek megfelelően a felvételi eszközök (a nyersanyag, az objektív és a fényképezőgép) technikai adottságainak, lehetőségeinek és korlátainak összessége. Ezek határozzák meg, hogy az adott fotográfiai eszközökkel mit és hogyan lehet rögzíteni, tehát hogy milyen vizuális „mondatot” lehet a segítségükkel megfogalmazni. A kameraszintaxis a fénykép elsődleges jelentését, míg a printingszintaxis az érzelmi-érzéki jelentéseit határozza meg. Egy alkotó vagy egy korszak stílusát – a jellegzetes témaválasztáson túl – a különböző kamera- és printingszintaxisok közötti választások, illetve ezek kreatív megújításainak összessége adja.

Képzőművészeti fotóhasználat: a képzőművészet és a fotóművészet határterülete, amikor festők és grafikusok új képi látványok létrehozása érdekében fotográfiai eszközöket használnak, többnyire különösebb fotográfusi előtanulmányok és gyakorlat nélkül, viszont annál nagyobb kísérletező kedvvel, esztétikai és vizuális érzékkel és tudatossággal. A képzőművészeti fotóhasználat először a modernista és avantgárd képzőművészeti irányzatokban jelent meg: e művészek vagy készen talált fotókat használtak föl műalkotásaikban (montázs, kollázs) és alkalmazott grafikai munkáikban (plakátok, könyv- és folyóirat-illusztrációk, címlapok stb.), vagy a fotográfiai hibák extrém eltúlzásával teremtettek szokatlan, újszerű látványokat. A neoavantgárd és posztmodern irányzatok is előszeretettel nyúltak a fotográfia mint készen talált technika kifejező eszközeihez.

Keresztrefeszítés: Krisztus kereszthalála, a keresztény üdvtörténet csúcspontja. A római birodalomban a bűnözőkre kiszabott halálbüntetés-fajta volt.

Kollázs: a francia collage (ragasztás) szóból.Mint eljárás, onnan kapta nevét, hogy a kubisták festményeikbe beleragasztottak különbőző faktúrájú papírokat (főleg tapétadarabokat), illetve más anyagokat. A kollázs-elv kiterjesztése érvényesül az assemblage-ban, az environmentben, sőt a happeningben is. A szót sokszor a „montázs”-zsal rokon értelemben használjuk.

Metszet: 1. A képzőművészetben a fa-, fém-, linóleum- vagy kőlemezre vitt ábrázolás papírra nyomása, illetve az így elkészült grafikai lap megnevezése. 2. Épület, tárgy képzeletben kettészelt ábrázolása. Lehet függőleges (hosszanti vagy keresztmetszet) és vízszintes (ez utóbbi épületeknél az alaprajz).

Montázs: a francia monter (összeszerelni) szóból. A montázs-technika a dadaisták kezén vált népszerűvé, akik magukat nem művésznek, hanem „szerelő”-nek, azaz munkásnak tekintették. A kivagdosott fotó- és képelemek új összefüggésbe állításának elvét a szürrealisták is átvették. A montázs mint „vágás” a filmkészítésnek, sőt a zenének, irodalomnak, építészetnek is egyik alapvető kompozíciós eszközévé vált.

Sabattier-hatás:az a jelenség, ami akkor következik be, ha a filmet vagy a fotópapírtelőhívás közben rövid időre megvilágítják: a kép egyes részei átfordulnak az ellenkező árnyalatba. Ha negatív hívása közben történik ez meg, a tónusátfordulások mellett a sötét és világos részek találkozásánál éles vonal is keletkezik, mely a nagyításon fekete lesz; Man Ray ezt a technikát alkalmazta. A jelenséget tévesen szolarizációnak is nevezik, pedig az utóbbi akkor következik be, ha a felvétel során több ezerszeresen túlexponálják a képet vagy annak valamely részletét (pl. a napot vagy más fényforrást), mely így a képen fekete lesz. Egyik jelenségre sincs tudományos magyarázat.

Szolarizáció: fotográfiai jelenség.

Szubjektív dokumentarizmus:a piktorializmustfölváltó fotóművészeti irányzat Európában a két világháború között. Legfontosabb stílusjegyei – az emberközpontú témaválasztás, az „ellesett pillanat” varázsa, a lírai-személyes hangvétel – elsősorban az irányzatkameraszintaxisábólfakadt: a kis, mozgékony fényképezőgép használatából. Legjelentősebb képviselői: André Kertész és Henri Cartier-Bresson.

Szürrealizmus: A szürrealizmus a tudatalatti mélységekben rejtező tartalmakat próbálja felszínre hozni váratlan asszociációkkal, ezért elveti a tudat által ellenőrzőz alkotói módszereket. Egyik irányzata naturalisztikus pontossággal, másik pedig elvont formákkal ábrázol álomszerű képzeteket, abszurd víziókat. A 20. század első felében virágzott, de ma is működnek képviselői. Magyarországon főként Gulácsy Lajos művészete érintkezett a szürrealizmus problémakörével.

Utolsó Ítélet: a keresztény hit szerint egy napon Krisztus újra eljön a Földre, és ítéletet tart az emberiség fölött (Mt 25,31-46). Az angyalok harsonáira a halottak kikelnek sírjaikból, és megjelennek az ítélőszék előtt. Jézus teljes dicsőségben trónol, mellette a 4 lelkes állat (l. Maiestas Domini), a 24 vén, valamint a közbenjárók: Keresztelő Szent János és Mária. Jézus jobbjára gyűjti az üdvözülteket, akiket angyalok vezetnek a Paradicsomba, balján pedig a kárhozottak állnak, akiket ördögök visznek a Pokolba. Középen Krisztus előtt vagy alatt áll Mihály arkangyal, aki mérlegével a lelkeket, azok jó és rossz tetteit méri. Az ábrázolás a romanikában és a gótikában a kaputimpanonok gyakori témája, de gyakran festették a templom belső nyugati falára is.