Cartier-Bresson, Henri (1908-): francia fotóművész, a szubjektív dokumentarizmus kiemelkedő képviselője. Eredetileg festőnek és grafikusnak készült, majd 1931-ben elkezdett fényképezni. 1932-ben már önálló kiállítása nyílt a New York-i Julian Levy Galériában, amit spanyolországi és mexikói kiállítások követtek. 1935-ben filmezni tanult Paul Strand és Jean Renoir mellett. 1947-ben a Magnum hírügynökség egyik alapítója lett. A Szovjetunióban, Kínában és Indiában is fényképezett. 1952-ben jelent meg az Images a la sauvette (Stikában készült képek) című albuma; az amerikai kiadás címét –The Decisive Moment(A döntő pillanat) – fölkapta a sajtó, és a kifejezés Cartier-Bresson „védjegyévé” vált. 1973-ban abbahagyta a fényképezést, s azóta csak festményeket, grafikákat készít.

Kertész, André (1894-1985): Az egyetemes fotóművészet, a szubjektív dokumentarizmus kiemelkedő alakja Kertész Andor néven Budapesten született. Amatőr pályázatokra és újságoknak küldte el a katonáskodása, majd banktisztviselősége mellett készített képeit, s bár voltak kisebb sikerei, úgy érezte: Párizsban többre becsülnék. 1925-ben Franciaországba költözött, s egycsapásra sikeres fotóművész lett: 1927-ben kiállítása nyílt a Sacre du Printempsgalériában, s a nagy európai lapoknak dolgozott. Volt egy rövid és sikertelen házassága, majd 1931-ben kijött hozzá Párizsba korábbi szerelme, Salamon Erzsébet, aki aztán egy életre a társa lett. 1936-ban a Keystone Studios hírügynökség szerződésével egy évre New Yorkba utaztak, ám végül életük végéig ott maradtak, pedig Kertész nagyon nem szerette Amerikát: mellőzött, meg nem értett művésznek érezte ott magát. 1937-49 között szabadúszó fotográfus volt, majd 1962-ig a Conde Nast Publications exluzív szerződésével dolgozott nagy lapoknak. 1962-ben megnyerte a velencei biennálé aranyérmét: fölhagyott a bérmunkával, s ettől kezdve csak a művészetének és a régi képei publikálásának élt.

Lartigue, Jacques-Henri (1894-1986): A fotóiról híres francia festőművész Párizs mellett született, jómódú bankár családban. Első kameráját hétévesen kapta: a naplójába ragasztotta be a képeket, a rajzai és följegyzései mellé. 1913-14-ben rövidfilmeket készített, majd a következő évben beiratkozott a Julian Akadémiára, ahol Jean-Paul Laurens irányításával festészetet tanult. Később a festményeivel kiállításokon szerepelt, de a fotóit 1963-ig nem ismerte a közönség – akkor viszont egycsapásra hírnevet szerzett velük. A Lifemagazin közölte a fényképeit, mégpedig a Kennedy-gyilkosságról szóló számában, így Lartigue fotói hatalmas publicitást kaptak. John Szarkowski, a New York-i Modern Művészetek Múzeuma (MoMa) Fotó Osztályának frissen kinevezett igazgatója pedig ugyanekkor nagy kiállítást rendezett Lartigue-nak.

Man Ray (1890–1976): Valószínűleg Emmanuel Radnitzkynek hívták, 1909 óta kizárólagosan a Man Ray művésznevet használta. Amerikában született, 1921-ben települt Párizsba, ahonnan csak a II. világháború éveire tért vissza Los Angelesbe. Duchamp-mal és Picabiával 1915 körül létrehozta a New York-i Dadát, ekkor már fotográfiával foglalkozott. Alfred Stieglitz körét látogatta. Párizsban a szürrealizmus körébe tartozott, gyakran dolgozott Duchamp-mal, többek közt optikai kísérletekben. Az 1920-as, 1930-as években kezdett el divatfotókat készíteni a Vogue, a Harper’s Bazaar stb. részére. Saját találmánya a Christian Schad, Moholy-Nagy László fotogramjaival („schadogramjaival”) rokon rayogram.

Moholy-Nagy László (1895–1946):festő, fotográfus, művészeti szakíró, sokoldalú, a konstruktivizmus szellemében kísérletező alkotóművész. Jogi tanulmányait abbahagyta és festeni kezdett. 1919-ben Bécsbe távozott, ahol csatlakozott a Ma-csoporthoz. 1920-től 1923-ig Berlinben élt, ahol a Ma című folyóirat munkatársa lett. 1921-ben aláírta a De Stijl-ban megjelent Elementarizmus-kiáltványt. Kapcsolatba került az orosz El Liszickijjel, kinek hatására különféle anyagokból absztrakt konstrukciókat készített, melyeket 1922-ben a Der Sturmban állított ki. Munkáit látva, W. Gropius, a Bauhaus alapítója meghívta intézetébe tanítani. Pedagógiai munkássága különösen jelentős. Tanártársaival együtt írta és szerkesztette a Bauhaus-könyvek sorozatot. Amikor 1928-ban H. Meyer lett a Bauhaus igazgatója, Moholy-Nagy lemondott állásáról. Filmrendezőként is dolgozott. 1930-ban elkészítette az absztraktFényjáték, fekete-fehér-szürke című filmjét. 1932-ben csatlakozott a párizsi Abstaction-Création csoporthoz. 1935-től 1937-ig Angliában tartózkodott. 1937-ben meghívást kapott Chicago-ból, ahol megalapította a New Bauhausot. Az iskolát 1939-ben bezárták. Ekkor nyitott egy kisebb, tervező iskolát a School of Designt. 1944-ben az iskola új neve Institute of Design lett. 1946-ban, halála évében megírta szellemi végrendeletét, Látás mozgásban címmel.

Rodcsenko, Alexandr Mihajlovics (1891-1956): Orosz festő, szobrász és fotóművész. A kazanyi Művészeti Iskola elvégzése után 1914-től absztrakt műveket alkotott. Fiatalon V. Tatlinhoz csatlakozott, részt vett a III. Internacionálé emlékművéhez készített fa modell megalkotásában. A konstruktivizmus törekvéseit magáénak vallotta. 1918-ban a dadaistákkal párhuzamosan fotómontázsokat készített. Festészetében függetlenítette magát K. Malevicsszuprematizmusától és önálló absztrakt irányzatot dolgozott ki, melyet „non-objektivista” (nem tárgyábrázoló) jelzővel látott el. 1919-ben Moszkvában közösen állított ki Maleviccsel a szuprematista – non-objektivista kiállításon. A festészet mellett a húszas évek első felében mozgó szobrokat, mobilokat készített Tatlinnal. Folyamatosan fordult az alkalmazott művészetek irányába. Könyvtervezéssel, színházi díszlet- és textiltervezéssel foglalkozott, majd élete végén teljesen a fényképezés felé fordult.

Sudek, Josef (1896-1976):cseh fotóművész, a szubjektív dokumentarizmus kiemelkedő alakja. Kolín nad Labem városkában született. Az első világháborúban egy gránát megsebesítette, s ezért amputálni kellett a jobb karját. 1922-ben kezdett el fotót tanulni a prágai Grafikai Iskolában. Tanulmányai befejeztével műtermet nyitott, és élete végéig szabadúszó fotósként dolgozott. Prágáról több albuma jelent meg. Soha nem járt külföldön. Városképei mellett csendéleteket és portrékat is készített, és különösen szeretett fényképezni két barátja kertjében: az egyik Otto Rothmayer építészé volt (ezt nevezte Sudek „Mágikus Kertnek”), a másik Hana Wichterlová szobrásznőé.

Tihanyi Lajos (1885–1938): festő. Egy évig az Iparrajziskola, utána egy magániskola növendéke volt. Több ízben ellátogatott Nagybányára. A Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre (MIÉNK) 2. tárlatán állított ki először (1908), majd a Könyves Kálmán SzalonÚj képek c. kiállításán szerepelt. A Nyolcak művészcsoport tagjaként részt vett azok 1911- és 1912-es kiállításán is. 1918-ban rendezte első kollektív kiállítását a MA szalonjában. Művészetében a cézanne-i hagyományok folytatója, foglalkoztatta a kubizmus is, de ezzel egyidőben az expresszionizmus is hatott rá. Pszichológiai érzékkel festett portréi O. Kokoschka képeivel rokonok (Önarckép, 1920). A magyar szellemi élet több neves alakját festette meg expresszív jellemábrázolással (Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Kassák Lajos, Fülep Lajos stb.). Tájképeiben és csendéleteiben (Híd, 1922; Kaktuszoscsendélet, 1922) a formák analízisével a képszerkesztés törvényeit kereste. 1919-ben Bécsbe emigrált, 1924-től Párizsban élt, ahol nonfiguratív képeket festett. Kiállítása volt Bécsben, Berlinben és Párizsban