André Kertész

A lírai fotográfia és egyben az egyetemes fotóművészet egyik legnagyobb alakja a magyar származású André Kertész (Kertész Andor). Kertész gyerekkorában határozta el, hogy fotográfus lesz. Első felvételeit 1912-ben készítette (Alvó fiú), majd világháborús katonaként és banktisztviselőként is sokat fényképezett. Legfontosabb képei a magyarországi korszakából: Gyöngéd érintés (1915), Úszó (1917), Táncoló faun (1919), Cirkusz (1920) és a Vak hegedűs (1921). Már ezeken a korai képein is megfigyelhető, hogy Kertész csupa olyan apró jelenetből készített fotografikus látomást, amelyek mellett a kortárs fotográfusok szó nélkül elmentek, nem tartván érdemesnek őket a megörökítésre.

Kertész nem érezte jól magát a 10-es–20-as évek Magyarországán. Bár minden vágya az volt, hogy fotográfus legyen, nem akart műtermi fotós lenni, s az amatőr késő piktorialista mozgalomban, a magyaros stílus hívei közt sem találta a helyét. Fényképeit csak elvétve közölték a lapok. Párizsba vágyott, mint nagy példaképe, Ady, s ahol a képzőművész barátai-ismerősei éltek, mindenekelőtt Tihanyi Lajos. Vágyát csak 1925-ben tudta valóra váltani: Párizsba költözött, ahol hamarosan a művészvilág elismert tagja lett.

Ekkoriban még csak ő és Man Ray fotografált Párizsban modernista szellemben. Képeit rendszeresen közölték a nagy francia és német lapok, 1927-ben sikeres kiállítása volt (amelyen József Attila is szerepelt a verseivel), és 1929-ben francia fotográfusként részt vett a Film und Foto nagyszabású modernista seregszemlén is. 1931-ben utána jött Párizsba ifjúkori szerelme, Saly (Salamon) Erzsébet, akivel aztán együtt élték le az életüket. Egyszóval Kertész boldog volt Párizsban, és ami a legfontosabb: ott és olyan szellemben folytatta művészi pályáját, ahol Magyarországon abbahagyta – csak éppen itt sikereket ért el a képeivel. A párizsi korszakából a Szatirikus táncosnő (1926), a Törött üveglemez (1929), az Erzsébet és én (1931) című képeit és a Torzítások (1933) sorozatát kell kiemelnünk.

1936-ban egy képügynökség meghívására Kertészék Amerikába költöztek, eredetileg csak egy évre, amiből végül közel ötven év lett. Kertész idegenül mozgott Amerikában: az ő európai stílusára a profi amerikai fotósvilág nem volt vevő. A Life magazinnál állítólag azt mondta neki egy szerkesztő: „André, maga túl sokat mond el a képeivel.” A világháború alatt – mint ellenséges elemnek minősülő magyar állampolgárról – ujjlenyomatot vettek róla, és az utcán, nyilvános helyeken tilos volt fényképeznie. Ekkor kezdődött, nyilván pszichés alapon, a betegsége: a sötétkamra vörös lámpájától szédülés fogta el, így többé nem tudta maga nagyítani a képeit. Később, a háborút követő évtizedekben azt látta, hogy akik szinte mindent tőle tanultak, szép karriert csinálnak, őrá meg a kutya se figyel. Élete végéig hordozta magában a mellőzöttség, a meg nem értettség keserűségét, egy kicsit fel is nagyítva a sérelmeit.

Amerikában készült képei erről az idegenségről, otthontalanságról szólnak. Finoman áttételes „önarcképek” ezek, mint például Az eltévedt felhő (1937), a Kar és ventillátor (1937), a Melankolikus tulipán (1939). Kertész egész életében, a magyarországi első képeitől a New York-i utolsó Polaroid-sorozatáig ebben a személyes, önvallomásos stílusban fotografált. Cartier-Bresson mondta róla: „Bármit csináltunk is, azt előttünk Kertész már megcsinálta.”