Művészélet 1956 után

Amikor a hatvanas évek magyar művészetéről beszélünk, nem az 1960. január 1-től 1969. december 31-ig tartó időszakra gondolunk. A korszak kezdetét az 1957-es Tavaszi tárlattal jelölhetjük, ahol ugyan modern főművekkel nem nagyon találkozhattunk, de mindenképpen fontos abból a szempontból, hogy különböző irányzatok (még az absztraktok is!) legalább a saját maguk által elfogadott zsűrik segítségével válogathatták a kiállításra szánt munkákat.

Az 1956-os forradalom után, a Kádár-rendszer kezdetén érezhető a kultúrpolitikai nyomás átmeneti enyhülése, de a korszakra még inkább az értelmiség és a művészvilág elleni retorziók jellemzőek. Egyfajta második nyilvánosság alakul ki: a művészek a műtermeikben, magánlakásokban vagy „vendéglátóipari egységekben” ismerkedhettek meg közönségükkel és a műkritikusokkal. Az olykor csak néhány napos kiállítások színhelyei peremkerületi művelődési házak, diákotthonok vagy vállalatok klubhelységei. Ilyen körülmények között alakult ki 1958-ban a Zuglói Körnek nevezett, Molnár Sándor festő lakásán elméleti problémákkal foglalkozó informális önképzőkör, Bak Imre, Deim Pál, Hortobágyi Endre, Nádler István,Halmy Miklós, Hencze Tamás festők és Csiky Tibor szobrász részvételével. Az európai absztrakció meghatározó egyéniségeinek (Kandinszkij, Klee, Malevics stb.), elméleti munkáit fordították, a hallgatásra ítélt magyar gondolkodó, Hamvas Béla kéziratait olvasták, nehezen megszerzett non-figuratív műveket ábrázoló reprodukciókat elemeztek. Jellegzetes alternatív kiállítóhelynek számított a Fiatal Művészek Klubja, a rákosligeti művelődési ház vagy Petri-Galla Pál belvárosi magánlakása.