Owen Jones

Az első világkiállításon korábban nem ismert mértékben vált megismerhetővé és összehasonlíthatóvá az európai emberek számára a világ számos országának tárgyi kultúrája és formavilága. Ezek összegyűjtése, tanulmányozása megindult, és új lendületet vett a mintakönyvek kiadása, amelyek egyik célja az volt, hogy az oktatásban és a tervezésben az ízlésnevelést és a tárgyi ismeretek növekedését elősegítsék. Ezek közül a legfontosabb, a század végéig nagy hatást gyakorló munka Owen JonesGrammar of Ornament (Az ornamentika grammatikája) című, kb. 1000 díszítőművészeti példát tartalmazó, 1856-ban megjelent, díszes kiállítású könyve volt, amelynek egy példányát William Morris is birtokolta. Mertem remélni, hogy a szépség oly sok formájának közvetlen egymás mellé helyezése által az ellenkező irányba mozdítom el a korunkra jellemző szerencsétlen beállítódást, amely megelégszik azzal, hogy mindent a múltból másoljon? - írta Jones az előszóban. (Giedion, Sigfried: Die Herrschaft der Mechanisierung. Athenäum, Frankfurt/M., 1987. 392. o.) A törzsi díszítő motívumoktól az egyiptomin és a görögön át, az európai közép- és újabbkoron keresztül számos Európán kívüli kultúra (arab, perzsa, indiai, kínai stb.) díszítő motívumait gyűjtötte össze, leválasztva azokat azokról a tárgyakról vagy felületekről, amelyeket eredetileg díszítettek. Ezáltal lehetővé tette a díszítőelemek önelvű tanulmányozását, vagyis azok formálási elveinek kutatását. Az összeállítás végén növények és virágok körvonalas rajzait is közölte, amelyekkel kapcsolatban felhívta a figyelmet arra, hogy jól láthatóan minden forma alapja a geometria.

A természet és a művészet formatörvényei

A Németországból politikai okokból Angliába emigrálni kényszerült, és a világkiállítás előkészítésében közreműködő építész, Gottfried Semper volt az, aki az építészeti és a tárgyi díszítőelemek kialakulását és funkcióját vizsgálva, megfogalmazta azt az elvet, amely a század v égéig befolyásolta az ornamentikával és általában a művészettel kapcsolatos elméleti elgondolásokat. Véleménye szerint a technikai és a tektónikus művészetekben a stílust a tárgy előállítási módja, technikája; a felhasznált anyagok természete; és a tárgy célja, funkciója határozza meg. Ez a felfogás jótékonyan hatott az anyag, a technika és a rendeltetés hármas szempontját szem előtt tartó tervezésre, és a 20. századi funcionalizmus alapvetését is jelentette. A század kilencvenes éveiben ezzel az úgynevezett materialista felfogással, de az egyes ornamensek eltúlzottan szimbolikus értelmezésével is szembeszállt Alois Riegl, bécsi művészettörténész, aki az ottani Iparművészeti Múzeumban dolgozott, és így egyik kutatási területe az iparművészet, a háziipar és a népművészet volt. Egyrészt rámutatott az egyes művészeti technikák és formák bonyolult történelmi összefüggéseire, másrészt az összefüggések pszichikai-művészi okaira, arra, hogy az ornamentika az ember immanens művészi teremtő hajlamának a megnyilvánulása is. (Riegl, Alois: Az ornamentika története. In: Művészettörténeti tanulmányok. Balassi Kiadó, Budapest, 1998. 126. o.) 1897/98-ban A képzőművészetek történeti grammatikájacímmel tartott előadásában pedig a természet és a művészet formáló törvényeit állította párhuzamba egymással: Az emberi kéz a halott anyagból ugyanazon formatörvények szerint hozza létre műveit, mint amelyek szerint a természet a sajátjait. Ebből következően az ember minden művészetteremtő alkotása végső alapjait tekintve nem más, mint a természettel vetekedő alkotás. A természet és a művészet alkotásai és formái közötti összefüggést hangsúlyozta A természet művészeti formáicímű, 1898-ban megjelent könyvében a jénai természettudós, Ernst Haeckel is. A legkülönfélébb természeti képződményeket a könyvét illusztráló litografált ábrákon legtöbbször szimmetrikusan mutatta be, feltárva azok külső és belső szerkezetének végtelen változatosságát. Ezek a formák és alakzatok nagy hatással voltak a korabeli tervezőkre, többek között a bécsi szecesszió egyes képviselőire is.

Népművészet

A századvég új stílusának előkészítői és képviselői a középkori, a keleti és a törzsi művészet, valamint a természeti formák mellett sokat merítettek egyes országokban a népművészetből is, amelynek fogalma és jelentése szintén ebben a században körvonalazódott. Összefüggésben a nemzeti politikai törekvésekkel a népművészet kutatása azonban sokszor nem nélkülözte a nacionalista felhangokat. Az egy-egy ország, nép vagy vidék díszítőművészeti motívumait összegyűjtő albumok szerzői néha a változatlannak képzelt nemzeti jegyek, az eredendő és ősi faji jellegzetességek vizsgálatát és bizonyítását tartották szem előtt. Mindez a népművészeti motívumok külsőséges és felületi alkalmazásához vezetett, ami nem lépett túl a századra jellemző historizmus utánzó módszerén. Ugyanakkor a század végén a népművészeti eredetű motívumok és tárgyak termékenyítően is hatottak egyes művészekre, akiket ezek formáinak és szerkezetének tisztán esztétikai vonatkozásai, vagy épp ellenkezőleg, a funkcionális és gazdaságos kivitelezésből adódó tulajdonságai inspiráltak.