A szimbolizmus a 19. század irányzatai között

A szimbolizmus az 1880-as években, Franciaországban kibontakozó irányzat volt, amelynek képviselői a naturalizmus és az impresszionizmus ellenében új művészeti elveket fogalmaztak meg. Az eredetét tekintve irodalmi mozgalom az évtized végére vált átfogó művészeti irányzattá, s talált követőkre a festészetben, a grafikában, a szobrászatban, és a színházművészetben egyaránt, Európa számos országában. A művészettörténeti könyvekben a szimbolizmus címszava alá besorolt művekkel a későromantika, a posztimpresszionizmus és a szecesszió címszava alatt is találkozhatunk, sőt egyes műveket az expresszionizmus előzményeként tartanak számon. A művészeti eszközök és az ábrázolt témák tekintetében igen sokszínű és összetett jelenségről van szó, amely egységesnek csupán a valóság közvetlen bemutatásának és az akadémizmusnak az elvetésében tekinthető.

A szimbolista írók és kritikusok közül Albert Aurier 1891-ben írt tanulmányt a szimbolista festészetről, amelyben a realista valóságábrázolással szemben az ideák és a szubjektív tapasztalatok elsőbbségét és fontosságát hangsúlyozta a magasabb rendű művészetben, amelyet ideistának (ideizmus) vagy szimbolistának nevezett. Az ideista művész a valóság minden kis részletét mint a nem látható, mögöttes valóság jelét szemléli, s Aurier ezzel összefüggésben Baudelaire Kapcsolatok (Correspondence) című versét idézte: "Jelképek erdején át visz az ember útja". A képzőművészetben Paul Gauguint tartotta szimbolistának, aki a formákat, a vonalakat és a színeket jelekként értelmezte. A Gauguin követőiből alakult Nabis-csoport tagjai közül Maurice Denis kezdetben, 1890-ben, neo-tradicionalizmusnak nevezte el ezt az irányzatot, és legfontosabb képviselőinek Gauguin mellett Paul Cézanne-t és Vincent Van Gogh-ot tartotta. A kortárs témákból és a modern életből kiábrándult szimbolisták több szempontból is a romantikusok művészet- és életfelfogásának örökösei voltak, mint például Gustave Moreau, akinek bibliai vagy antik mitológiai témájú képei a szimbolista írókra is nagy hatást gyakoroltak. Oidipusz és a szfinx című korai festményén a testére tapadó szfinx találós kérdését megfejtő Oidipusz a festő saját értelmezése szerint "vándor, aki életének egy súlyos és misztikus pillanatában megütközik az őt kínzó, rabságban tartó, életére törő rejtéllyel. Az erős és határozott ember legyőzi az anyagi világ alattomosan megrontó, brutális támadását, szemét az Ideákra függesztve eltapossa azt, és biztosan tör a célja felé." (Sármány Ilona: A görög-római mitológia újraértelmezése. II. Gustave Moreau. In: Művészet, 1979/7. 39.)

Arnold Böcklin

Moreau a hatvanas években hasonló aprólékossággal festett, mint Angliában a preraffaeliták, akiket a szigetországi esztétizmus képviselőivel együtt a szimbolisták közé is besorolnak. Németországban új klasszicizmusnak, intellektualizmusnak vagy italianizmusnak is nevezik azt az irányza tot, amely a környező kortárs valóság helyett Itália vagy az antik mitológia idilli tájait ábrázolta, és az emberi élet és a természet egységét jelenítette meg. Arnold BöcklinFirenzében festett, Tavaszi est című képén a félig állati és félig emberi alakú pásztoristen, a sípon játszó Pán és a muzsikát hallgató erdei nimfák, a drüászok életképi közvetlenséggel jelennek meg. A mitologikus lények nem egy régi kultúra kellékei, hanem elementáris emberi vágyak, állapotok és hangulatok kifejezői.