Hildebrand

A német Adolf von Hildebrand szobrászata az impresszionistának is nevezett Rodinénak szöges ellentéte, de ellentéte volt a korabeli német naturalista vagy neobarokk szobrászatnak is, amelyet Hildebrand nem tartott folytathatónak. Olaszországi tartózkodása idején ismerkedett meg a festészetben egy új klasszicizmust képviselő Hans von Marées-szal, és az ő, valamint mások hatására elméletileg, az alkotási folyamatból, illetve az emberi érzékelés sajátosságaiból kiindulva próbálta megalapozni a szobrászatot. 1893-ban jelentette meg A forma problémája a képzőművészetben című írását, amelyben az emberi térérzékelést a taktilis és a vizuális érzetek kombinációjára vezette vissza, az utóbbinál azonban megkülönböztette a közel- és a távolnézetet. A szobrászatot a szemmozgással járó, a formákat mintegy letapogató közelnézettel, a festészetet pedig a távolnézettel hozta kapcsolatba, amikor távolban lévő tárgyat egy pillantással, szemmozgás nélkül fogjuk fel. A kettő ? vagyis a mélység és a felület ? között helyezkedik el a relief, amely Hildebrand számára az ideális művészeti forma volt, és szobrászati módszerét is ebből vezette le. A térbeli alakot úgy fogta fel, mint egymás mögött elhelyezkedő síkokból álló alakzatot, vagyis először a szobor első felületi rétegét faragta meg, majd fokozatosan következett a többi, és a végső mű befoglaló formája megőrizte a kiinduló kőhasáb szabályos körvonalait. Ehhez az eljáráshoz a legfőbb példát az egyiptomi szobrászat jelentette a számára.