Keleti Gusztáv szerint a tájképfestészeti realizmus jellemzője a mesterkéletlen természetben lappangó költészetet előtérbe helyező szemléletmód volt. A 19. században ez az újfajta tájszemlélet a zon festők munkáiban jelent meg először, akik Barbizonban és környékén dolgoztak. Barbizont több magyar művész is felkereste, és az erdélyi származású Paál László a hetvenes évek elején le is telepedett ott. A faluvégeket, folyóparti vagy mocsaras vidékeket, sáros útszéleket festő Paál festészetében ekkor tűnt fel a barbizoni táj egyik jellemző motívuma: az erdő mélyén, a sűrűn álló fák között szétszórtan heverő sziklatömbök. Paál festési stílusának alakulására a barbizoni festőkön és az itt szintén dolgozó Munkácsyn kívül, Courbet és Constable is nagy hatással volt. 1877-ben bekövetkezett haláláig ugyanazokat a motívumokat festette meg különféle variációkban, amelyek közül az erdőn keresztül vezető keskeny út szélén álló fák sora talán a legismertebb.

Mednyánszky László szintén ennek a realista, intim tájképfestészetnek volt odaadó művelője, de a motívumok és stílusok szélesebb skálája jellemző rá, mint Paálra. Szülőhelyének hegyvidéke, a Szolnok környéki síkság, a párás mocsarak és erdők szintén vonzották, s ezeket a motívumokat gyakran váltogatta nyughatatlan természete és kóborló életformája következtében. Tájképfestészettel kapcsolatos nézeteinek középpontjában a hangulat fogalma állt, amely a század közepén jelent meg az osztrák festészetben a tájszemlélet egy új formájaként, amit Mednyánszky bécsi tanulmányai alatt ismert meg. Számos képén megtalálhatók az erre a későromantikus tájképtípusra jellemző, ködbe és párába vesző, bizonytalan körvonalú természeti formák. A természet sejtelmes és rejtélyes oldalának megragadásakor saját misztikus táj- és természetélményének a kifejezésére és a természetben megnyilatkozó magasabb összefüggések feltárására törekedett, a plein air keretei között maradva.