A század hetvenes éveiben a tájképfestészetben, a történelmi festészetben és az életképfestészetben nagyon különböző módokon jelent meg a Keleti által említett realista irányzat. Munkácsy Mihály az idealizáló népi zsánertől jutott el a realista életképig, amelyet a düsseldorfi csel ekményes zsánerfestészet hagyományaihoz igazodva fejlesztett tovább. A falusi vagy városi szegény embereket bizonyos élethelyzetekben ábrázoló művein egy érzelmes vagy drámai esemény összefüggésében az egyes karakterek és lelkiállapotok erőteljes jellemzésére törekedett. Nagyobb méretű egy-, vagy kevés alakos képein ezek a vonások kevésbé hangsúlyosak, mint például a Párizsban festett Köpülő asszony című festményén, amelyet Millet hasonló ábrázolásaival és a holland zsánerekkel egyaránt kapcsolatba hoznak. Munkácsy sok kortárs művész által is csodált könnyed festési technikájával, a széles ecsetvonásokkal megfestett képen egy maga elé meredő, idősebb asszony látható munka közben egy nyitott tűzhely előtt, vele szemben egy hasonló módon önmagába forduló kislány áll. A cselekmény nélküli jeleneten a két alak időtlenségét és monumentalitását a festői eszközök, a világos és sötét színfoltok kontrasztjai, valamint a finom színátmenetek ellensúlyozzák.

A realista életképfestészet legfontosabb központja Magyarországon Szolnok volt, ahová a század közepétől kezdve kezdtek osztrák és magyar művészek rendszeresen ellátogatni. A művészekre az Alföld közelsége mellett, a városoktól való nagy távolság, a szabadban való festés lehetősége, az ott élő emberek életformája gyakorolták a legnagyobb vonzerőt. Míg a külföldiek a tőlük idegen kultúrát, a magyarok a jellemzően nemzetit látták és találták meg ezen a vidéken. A századfordulón több festő kezdeményezésére hozták létre a szolnoki művésztelepet, amely az alföldi témájú festészet központja lett. Deák Ébner Lajos a szolnoki festészet egyik jelentős képviselőjének számított, aki a plein air tájképeket és életképeket egyaránt festett. Az utóbbiak terén Millet és Munkácsy volt rá hatással, de a hosszabb ideig külföldön élő és dolgozó művész elsajátította a francia szalonrealizmus egyes jellemzőit is. Az aratók hazatérésecímű festményét 1881-ben a párizsi Szalonban is bemutatta. Az enyhe emelkedőről leereszkedő, a mezőről hazatérő emberek csoportja íves vonalban halad a kép előterének irányába egy kiszárad földúton. A szélesebb ecsetvonásokkal megfestett talaj, a növényzet, és a ruhák többsége földszínekkel van megfestve, amelyektől élesen elkülönülnek a ritmikusan elosztott fehérek és a ruhákon megjelenő kisebb-nagyobb, élénkebb színfoltok. A kompozíció további, hasonlóan kiegyensúlyozott ellentétekre épül a közeli és a távoli, a kicsi és a nagy, a ritkásan és zsúfoltan elhelyezett, valamint a mozdulatlan és a mozgó alakok elosztásában. Mindemellett Deák Ébner a geometrikus alakzatokból felépített, kompozíciós alapsémát is alkalmazta, s emiatt a tárgyilagos ábrázolás az idealizáló zsánerek látásmódjához igazodik.