Ferenczy Károly (1862-1917): Magyar festő, a magyar festészet egyik legjelentősebb alakja. A nyolcvanas évek végén Párizsban az akadémián tanult, majd Szentendrén (1889-1892), Münchenben (1893-1896), Nagybányán (1896-1905) élt és dolgozott. 1905-től a budapesti Mintarajztanoda, később Képzőművészeti Főiskola tanára volt haláláig. A nagybányai festészet nagyhatású alakja és vezéralakja, aki tájképeket, portrékat, figurális képeket egyaránt festett.

Ferenczy István (1792-1856): Magyar szobrász. A század első felének legjelentősebb alkotója, aki nagy elhivatottság érzéssel a magyar szobrászat megteremtését tűzte ki célul maga elé. Rómában Thorvaldsen műhelyében dolgozott, de nagyobb hatást tett rá Canova. Hazatérve legnagyobb vállalkozása Mátyás király lovasszobrának az elkészítése lett volna, ennek megvalósulását azonban a körülmények nem tették lehetővé. Életét visszavonultan szülővárosában, Rimaszombaton fejezte be.

Hollósy Simon (1857-1918): Magyar festő, a 80-as években Münchenben tanult, majd ugyanitt magániskolát nyitott. Stílusát ekkor az úgynevezett finom naturalizmus jellemzi, amelyet a francia Bastein-Lepage és a német Leibl hatására alakított ki, és amely az iskolájába járó tanítványai műveit is jellemzi. Zsánerképeket, majd a kilencvenes években történelmi képeket festett. 1896-ban többedmagával megalapította a nagybányai festőtelepet. Később szakít a csoporttal és élete hátralevő részére Técsőn telepedett le.

Mednyánszky László (1852-1919): Magyar festő. A grófi származású művész a korszak művészetének egyik különc, magányos alakja, aki egyrészt az ún. hangulati tájkép, másrészt az expresszív portréfestészet területén alkotott nagyot. Münchenben és a párizsi Képzőművészei Iskolában tanult, 1877-ig, majd 1889 és 1892 között Párizsban élt. Életét felváltva a szlovákiai Beczkón, Budapesten és Bécsben töltötte, sokat utazott, és képeit a két utóbbi városon kívül Párizsban is kiállította. Az első világháború idején több hadszíntéren is rajzolóként dolgozott. A hegyes, erdős, mocsaras tájak, valamint az elesett emberek, a szolgák, katonák, munkások voltak a visszatérő motívumai. Rengeteget rajzolt, többek között várábrázolásokat az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben című monumentális kiadvány számára. Naplója életére és művészetére nézve jelentős forrás, amelynek teljes kiadása napjainkban is folyik. Életművének legteljesebb bemutatására 2003-4-ben került sor a Nemzeti Galériában.

Mészöly Géza (1844-1887): Magyar tájképfestő. 1869-től 1871-ig a bécsi akadémián tanult, majd a 70-es években Münchenben, 80-as évek elején Párizsban dolgozott. Fő motívumai az Alföld, a Tisza, majd a Balaton vidéke és környéke voltak, amelyeket Corot stílusával kapcsolatba hozható felfogásban festett meg.

Munkácsy Mihály (1844–1900): Festő, a kritikai realizmus legjelentősebb nemzeti művészegyénisége. Korán árvaságra jutva asztalosinas lett; Aradon segédként fedezte fel tehetségét Szamossy Elek festő, aki végül magához vette, hogy képzőművészeti oktatásban és nevelésben részesítse. 1863-ban felvitte Pestre első képeit Ligeti Antalhoz, az ő révén némi segélyhez jutva utazhatott 1865-ben Bécsbe Karl Rahlhoz, ahol inkább csak a Paál Lászlóval kötött barátsága bizonyult maradandónak.1866-ban Münchenbe ment. A következő évben egy párizsi kiránduláson August Courbet művei gyakoroltak rá döntő benyomást. Düsseldorfban Ludwig Knaus közelében szabadult föl az akadémizmusból. Itt készült híres Ásító inasa és a Siralomház(1869), amelyben magára - és sikerre is - talált: a kép kétezer tallérért kelt el, és az 1870-es párizsi Salonon aranyérmet nyert. 1872-ben Párizsban rendezkedett be, ahol a Siralomházatmég számos, hasonlóan gyermekkori töltésű remekmű követte: a Tépéscsinálók, 1873-ban aKöpülő asszony, aSátoros cigányok, azÉjjeli csavargók, Rőzsehordó nő stb. Jó barátja, De Marches báró hirtelen halála után élete nagy fordulatot vett: feleségül vette az özvegyét. A nagyvilági élet nem nagyon jelent meg vásznain, a 70-es éveket még az emlékeinek témái jellemzik, kivéve a Milton (az 1878-as világkiállítás nagy aranyérmét nyerte)és a Műterembencímű képét. A sötét háttérből kiragyogó színek kontrasztját fokozva kezdett bitumen alapot használni, de a lélektani feszültségeknek is mestere volt. Leghíresebb munkája az ún. Krisztus-trilógia: aKrisztus Pilátus előtt, azEcce Homoés aGolgota.

Paál László (1846-1879): Magyar festő. Középiskolás korában Munkácsy Mihály hatására kezdett festeni, akivel később is szoros kapcsolatban állt. 1864-től a bécsi akadémián tanult. 1970-ben hollandiai tanulmányutat tett, majd rövidebb düsseldorfi tartózkodás és egy angliai út után 1872-ben Barbizonban telepedett le. Hátralevő rövid életében a barbizoni tájképfestők felfogásában festette visszatérő motívumait: az erdő mélyét, tisztásokat, erdei utakat.

Réti István (1872-1945): Magyar festő, a nagybányai művésztelep egyik alapító tagja. Münchenben Hollósy Simon tanítványa volt, majd Thorma Jánossal együtt szervezte meg a Hollósy körüli csoport Nagybányára költözését. 1902-ben az itt megalakult Szabadiskola tanára lett, 1913-tól a budapesti Képzőművészeti Főiskolán is tanított, amelynek reformjában Lyka Károly mellett közreműködött, és 1928-35 között a rektora volt. 1944-ben jelent meg Képalkotó művészet című, 1954-ben pedig a nagybányai művésztelepről írt könyve.

Szinyei Merse Pál (1845-1920): Magyar festő. 1864-69 között a müncheni akadémián tanult, s kezdetben barátai, Hans Makart és Arnold Böcklin hatására allegorikus és mitológiai témájú képeket festett (az utóbbi témát később is többször elővette), majd a tájkép, illetve a szabadban való festés felé fordult, amire tanára, Piloty is bíztatta. 1869-ben Ruhaszárítás ésA hinta című képeivel, amelyek vázlatok maradtak, a korai impresszionista festészet eredményeitől függetlenül jutott el egy ahhoz hasonló festői felfogásig, valamint témaközhöz. Ez még inkább igaz a főművének számító, 1873-as Majális című festményére, amelyet kiállított a bécsi világkiállításon, és jóllehet díjat kapott, e képének (valamint későbbi műveinek) negatív visszhangja miatt visszavonult a festészettől. 1896-ban a MajálisMűcsarnok-beli sikere után kapcsolódott be ismét a művészeti életbe, számos elismerést kapott, 1905-ben a Mintarajziskola igazgatója lett.