Csendélet
Csendéletek, tájképek, és arcképek rajzolása vagy festése hozzá tartozott nem csupán a művészpályára készülők kezdeti gyakorlataihoz, hanem a műkedvelők is előszeretettel képezték magukat ezekben a kisebb festészeti műfajokban. Jóllehet mindegyik színvonalas műveléséhez speciális ismeretek is szükségeltettek, az elsődleges feladat a látott modell hűséges visszaadása volt, amelyhez technikai eszközöket is igénybe vehettek: a tájrajzoláshoz a camera obscurát, az arcképekhez a század második harmadától kezdve a fényképet. Az ábrázolt dolog bonyolultsági foka és a festészeti tudás szempontjából is alacsonyabbra értékelt, modell-követő műfajok voltak a legkeresettebbek a század első felében Magyarországon a lakásait csinosító és anyagilag gyarapodó polgárság körében. Virágcsendéletek készítése hozzátartozott a művelt nők foglalatosságaihoz is, nem kis mértékben a virágoknak a hímzés- és szövetminták alapmotívumaként játszott szerepe miatt. A század végén részben éppen erre hivatkozva vezették be a női művésznövendékek számára a csendéletfestést a Mintarajztanodában. A festői színhatások visszaadásának kedvéért választott virágcsokor-motívum nagyvonalú és nagyméretű feldolgozásával először Munkácsy Mihály életművében találkozunk. A korábbi időszakban gyakoriak voltak a barokk allegorikus csendéletek biedermeier-jellegű utánérzései és az úgynevezett történeti csendéletek, amelyeken a nemzeti múlt egyes emlékei, vagy valamely jeles jelenkori személyiséghez kapcsolódó tárgyak kaptak helyet.