Magyar művészek külföldön

A 19. század végére Magyarországon, de legelsősorban a fővárosban létrejöttek a művészeti élet Európában is működő alapvető intézményei. Ezek megalapításában és felépítésében a művészek és a művészetpártolók nyugat-európai mintákat követtek. A nemzeti művészet megteremtésére való törekvés, a művészeti fejlődés nemzetgazdasági szempontjainak a hangsúlyozása, a kultúra népnevelő és erkölcsnemesítő hatására való hivatkozás megfelelt a 18-19. századi európai fejleményeknek és érvrendszernek. A polgárosodás előrehaladásával és a gazdasági fejlődéssel párhuzamosan mind erőteljesebbé váló állami-, közösségi- és magán műpártolás, valamint ezzel összefüggésben a művészet iránt megnövekedő kereslet fokozatosan a művészek számának gyarapodásához és életkörülményeik javulásához vezetett. Jóllehet számos művész telepedett le külföldön, egyre többen tértek haza külföldi tanulmányaik után, bízva a javuló körülmények nyújtotta lehetőségekben. A felsőfokú művészképzés kívánatos színtere azonban a Mintarajztanoda, majd a Mesteriskolák megalapítása után is a külföld maradt. A 19. században Róma, majd Bécs, München, és végül Párizs vált a művészképzés és a művészeti élet központjává, ahol rövidebb-hosszabb időt szinte minden jelentős magyar művész eltöltött. Sokan beilleszkedtek a helyi kiállítási rendszerbe, elismerő kritikákat kaptak, mint például Madarász Viktor, aki több évig Párizsban élt. A művészek külföldi elismerése itthon mindig ünneplésre és nemzeti büszkeségre adott okot, még akkor is, ha külföldön végképp letelepedett művészekről volt szó, akiknek a művészete részévé vált az adott ország kultúrájának. Ebben a vonatkozásban id. Markó Károly, Brocky Károly, Liezen-Mayer Sándor, Wagner Sándor, Zichy Mihály, Munkácsy Mihály és Paál László nevét kell kiemelnünk, akik tőlük telhetően folyamatosan segítették is a külföldön tanulmányokat folytató fiatal magyar művészeket. A 19. század második felében a magyar művészek számos európai kiállításon szerepeltek nem csupán egyénileg, hanem csoportosan is. Az utóbbiak közül elsősorban a világkiállításokat kell megemlítenünk, amelyeken Magyarország kezdetben Ausztrián belül, majd önállóan mindig képviseltette magát. Ezeken a hivatalos, reprezentatív bemutatókon többször is díjat nyertek magyarok, ám a díjazott művek korabeli művészeti jelentőségének az értékelését megnehezíti az egykori kiállításokon felvonultatott több ezer mű összehasonlító vizsgálatának hiánya. A progresszív művészeket tömörítő, kisebb kiállításokon magyar művészek (Rippl-Rónait leszámítva) nem vettek részt, ahogy a 19. században a modernizmus és a tradicionalizmus ellentéte a magyar művészeti életben sem volt olyan erős és a művészeti intézményrendszert is meghatározó, mint Európában. Budapesten az eltérő művészetszemléletet képviselő kiállítóhelyek és a különböző felfogású kritikusok nagyobb számban a 20. században jelentek meg, és szintén ekkor került sor a Képzőművészeti Főiskola (a korábbi Mintarajztanoda) reformjára is. A század végén a nagybányai festők, valamint a szecessziós mozgalommal összefüggésben a népművészeti motívumkincset, illetve a növényi ornamentikát felhasználó iparművészek kezdtek a legfrissebb művészeti törekvésekkel is szinkronba kerülni. A korábbi időszakból az egyetlen olyan műnek, amelynek készülése időszakában valóban progresszív jellegét utólag nemzetközi összefüggésben is elismerik, Szinyei Merse Pál 1873-as Majálisa tekinthető. A festmény első bemutatására 1873-as bécsi világkiállításon került sor, a kedvezőtlen kiállítási körülmények miatt azonban Szinyei a képet a kiállításról visszavonta, így az hosszabb ideig mind Magyarországon, mind pedig külföldön lényegében ismeretlen maradt. A festést is évekre abbahagyó Szinyei korábbi képei, mint az 1868-ban, Münchenben, Böcklin hatására festett Faun, jól példázza azt, hogy a külföldön tanuló vagy dolgozó művészek a helyi kiállítások és művészek műveinek hatására hogyan sajátítottak el egy-egy festészeti stílust és témakört.