Manet: Reggeli a szabadban

Manet a hatvanas években témáit az utcán, a Szajna partján és a külvárosok bohém közösségeiben találta meg, kompozícióit azonban a reneszánsz mesterei, Giorgione és Tiziano, valamint 17. századi francia és spanyol művészek, elsősorban Velázquez képei nyomán alakította ki. A modern élet egyes jeleneteinek (Zene a Tuileriák kertjében, 1862) és szereplőinek (a modern kurtizánt ábrázoló Olympia, 1863) "klasszikus" pózokban vagy méltóságteljes csoportképek formájában való bemutatása, az egyes szereplőknek a nézőre szegeződő öntudatos tekintete, valamint a képek realista stílusa egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy művei többször elutasításra találtak a Szalonban. A Visszautasítottak Szalonjában, a Salon des Refusés-ben állította ki 1863-ban a Reggeli a szabadban című festményét, amelyen elsősorban a két felöltözött férfi társaságában fesztelenül üldögélő meztelen nő alakja, egy aktmodell tűnt túlzottan kihívónak a nézők számára. Manet ebben az esetben Raffaello egy mitologikus témájú kompozíciójának egyik részletét adaptálta a modern környezetre és helyzetre, s így nem csupán a jelen pillanatnak adott "múzeumi" komolyságot, hanem rámutatott a mitológiai kontextusban természetesnek tűnő meztelenség és időtlenség korszerű, új megjelenési formájára is.

Manet: Reggeli a műteremben

Manet több képén a 16-17. századi csoportképek elrendezését követő kompozíció nem az ábrázolt személyek portrészerű bemutatását, hanem az emberi viszonylatok és kapcsolatok sokszor nehezen értelmezhető megmutatását eredményezi. Az additív, vagyis mellérendelő kompozícióhoz esetleges képkivágás és olyan tárgyak szerepeltetése járul, amelyek funkciója az adott jelenetben nem egyértelmű. Reggeli a műteremben című festményén a bal oldalon középkori fegyverek láthatók egy fotelban, egy macska társaságában, és hasonlóan az ellenkező oldalon, az asztalon található evőeszközök és ételmaradékok együtteséhez, önálló csendéletként jelennek meg az életképben. Az emberi alakok szintén mozdulatlanul, önmagukba mélyedve és egymástól elszigetelten helyezkednek el a belső térben, őket is valamiféle "csendéletszerűség" jellemzi. Az élő és az élettelen dolgok azonos rangra emelése, illetve az életkép, a portré vagy a csendélet műfajainak az egységesítése Manet más képein is megfigyelhető.