Építészet a 19. sz. végén és a századfordulón Bevezetés. Szintetizáló tendenciák

A 19. század utolsó harmada és a századforduló egy szintetizáló időszak az európai építészet történetében. A historizmus korábban kikristályosodott irányzatai (neoreneszánsz, neohellén, neogótikus, neoromán, neobizánci változatok) ekkor egyszerre, gyakran szimbiózisban jelentkeznek. Egy-egy művön sokszor többféle stílusirányzat elemei fedezhetők fel. Evvel összhangban a funkció és forma kánonja is megszilárdul: az egyes (többnyire új) épülettípusok ekkorra már megkapják a maguk ideális kifejezési formáját (stílusát). Ezeknek a kanonizálódásoknak az eredményeképpen, a meglevő stílusirányzatok újraértelmezésével, összeolvadásával új stílusváltozat(ok) is kialakul(nak): így a neobarokk - a 19. század utolsó két évtizedének meghatározó irányzata, mely különösen kedvelt lett egyes középület típusoknál (közigazgatási-, bírósági épületek, szórakozóhelyek). (Pl. J. Polaert: Igazságügyi palota, Brüsszel, 1866-1883.) Ez az Európa-szerte egységessé váló építészeti nyelv helyenként kisebb mértékben módosult. Angliában a Viktória királynő uralkodása alatti, a neoreneszánsz egy változatának tekinthető építészet vált területspecifikussá (Victorian Architecture). Ennek francia megfelelője a III. Napoleon-kori építészet, mint stílus. Németországban ez a IV. Frigyes Vilmos, utóbb Bismarck nevével fémjelzett időszaknak felel meg.