Az impresszionizmus előzményei

Az impresszionizmus elnevezés az „impresszió”, azaz „benyomás” szóból ered, amelyet az 1870-es években kezdtek alkalmazni a francia művészetkritikában a festészettel kapcsolatban. Annak a leírására szolgált, hogy a művész nem valamely eszmét, tartalmat vagy témát ábrázolt, hanem a közvetlen látványról szerzett benyomásait spontán módon adta vissza. Azok a festők, akik ezt a felfogást vallották magukénak, egyrészt a való életet szépítés nélkül bemutató realistákat (Courbet, Millet), a természetet tanulmányozó és a szabadban dolgozó tájképfestőket (Constable, Turner, a barbizoni festők, Boudin), valamint a Párizs külvárosainak bohém világát festő Eduard Manet-t tekintették példaképüknek. A látott motívum mind hűségesebb visszaadására törekedtek, de nem naturalista eszközökkel, hanem új festési technikát dolgoztak ki, amely a szín- és a fénybenyomások gyors rögzítésére alkalmasabb volt. Épp ezért képeik az akadémiai normák szerint dolgozó művészek, valamint a Szalon kritikusai és látogatói számára vázlatosnak, be nem fejezettnek tűntek, és mindez az elfogadott oktatási és kiállítási rendszeren kívüli érvényesülés keresésére kényszeríttette őket. A hatvanas években a Guerbois kávéház volt legfontosabb találkozóhelyük, ahol asztaltársaságuk központi alakja Manet volt. Az új stílus kialakulása szempontjából igen jelentősek voltak az itt zajló eszmecserék, miként azok a rendszeres festői gyakorlatok is, amelyeket az egyes festők a hatvanas években a természetben folytattak. Auguste Renoir és Claude Monet 1869 késő nyarán a Párizs környéki fürdő- és csónakázóhelyen, az ún. „békatanyán” dolgozott, ahol majdnem ugyanabból a nézőpontból festették le a kirándulókat és a környezetet, a csillogó víz felületét, a napfényt és az embercsoportokat kisebb vagy nagyobb ecsetvonások egymás mellé helyezésével adva vissza.