Herder a szobrászatról

Johann Gottfried Herder, német filozófus, kritikus és kultúrtörténész, aki sok tekintetben a romantika előfutárának számít, 1778-ban publikálta a szobrászatról írt tanulmányát, amely a korszakban a szobrászattal foglalkozó, kis számú elméleti irodalom első jelentős műve volt. Követve a reneszánszból ismert módszert, erről a művészetről úgy írt, hogy azt egy másikkal, a festészettel hasonlította össze, és megpróbálta meghatározni sajátosságait. Nem az volt a fontos a számára, hogy - mint például Leonardo - a két művészet közül valamelyik nagyobb kiválóságát bizonyítsa be, hanem az, hogy rámutasson a közöttük lévő alapvető különbségre. "A látáshoz tartoznak a síkok, a festmények, vagyis síkon lévő alakok; a testek és a testek formái pedig a tapintáshoz tartoznak" - írta. Az egyes művészeteket tehát az egyes érzékeknek, érzékelési módoknak feleltette meg, és a tapintással érzékelt és létrehozott szobrok nagyobb valószerűségét emelte ki. A festmények egy anyagtalan, képzeletbeli világról adnak képet, nem ösztönöznek arra, hogy megtapintsuk őket. A látásban van valami az álomszerűből, a tapintással ellenben az igazságot érintjük meg, vagyis a tapintás arra szolgál, hogy megbizonyosodjunk valaminek a létezéséről. A szobrok megtekintésekor szemünk mintegy kézzé válik, végigtapogatja a mű felületét, és ezáltal a valóság teljessége tárul fel számunkra. A látás vagy a tapintás útján történő megismerés kettősségéből indultak ki a 19. században azok a gondolkodók is, akik a szobrászatról szóló elméleti műveikben a Herderétől eltérő következtetésekre jutottak.