A szobrászat feladatai és technikái

A 19. században a szobrászati feladatok részben ugyanazok voltak, mint az előző időszakokban, de változások is bekövetkeztek. Ezek okaiként megemlíthetjük a magán megbízók és a gyűjtők számának megnövekedését; a nyilvános kiállítások rendszeressé válását; a múzeumok részére történő állami vásárlásokat; valamint az állam és a polgári közösségek új megrendelőként való megjelenését, lett lényen szó akár középületek díszítéséről, akár köztéri szobrokról vagy emlékművekről. Egyre nagyobb volt az igény a sokszorosított kisplasztikákra, amelyeket a kevésbé tehetősebbek is megvásárolhattak a műkereskedésekben. A szobrászati termelés mennyiségi növekedését elősegítették egyes technikai újítások is. A két legfontosabb szobrászati eljárás – mint korábban is – a faragás és a mintázás volt. Az első esetben kőből vagy márványból faragták ki az alakot, a második esetben agyagból formálták meg, majd ezen minta alapján készítették el tartósabb anyagból, például bronzból, a végső szobrot. A bronzöntés hagyományos technikájának, a viaszvesztésestechnikának a fejlődése és más eljárások alkalmazása következtében ebben a században vált a fémszobor olcsóbbá a márványszobornál. A bronzöntés folyamatában fontos szerepet játszott a gipsz, amely olcsósága miatt szintén e században lett kedvelt és elterjedt anyag. Híres szobrokról készült másolatok készítésére és öntőformákhoz egyaránt használták. Elfogadottá vált, hogy a művészek az eredetileg agyagban megmintázott szoborról készült gipszöntvényt, a gipszmodellt állították ki a kiállításokon. Szintén elterjedt gyakorlat volt, hogy a szobrász az eredeti gipszmodellről több másolatot vagy példányt is készíttetett, néha eltérő anyagokból (tehát bronzból és márványból is), a megrendelők igényeinek kielégítésére, ahogy az is, hogy az eredeti művet kisebb méretben sokszorosíttatta, és ezek forgalmazása révén biztosította megélhetését.