Mi a romantika?

A romantikát elsősorban mint a klasszicizmus fontosabb elveivel és gyakorlatával szemben kialakuló művészeti törekvések összességét határozhatjuk meg. A romantikusok elvetették a szépségnek azt a felfogását, amely azt a természetben megtalálható szép motívumok kiválogatása és ezek összeállítása szerint határozta meg, valamint elvetették azt is, hogy a szépség mintaszerűnek tekinthető ókori alkotásokban már rendelkezésükre állna, amelyeket utánozniuk kell. A romantikusok ekképp az akadémiai oktatás uralkodó elveit is elvetették. Mindemellett azok a művészeti jelenségek vagy a művészettel kapcsolatos elgondolások, amelyeket romantikusnak nevezhetünk, már a klasszicizmussal párhuzamosan megjelentek. A romantika vagy a romantikus szavunk gyökere (magyar és idegen nyelveken egyaránt) a regény szó. E fogalmak már a 17. századtól kezdve a regényes műfajok, a középkor és a lovagok világával, a vadregényes tájakkal kapcsolódtak össze. E témák megjelenésével párhuzamosan a 18. században olyan emberi képességekre helyeződött a hangsúly a művészi alkotásoknál, mint az érzelem, a fantázia és az ösztönösség. Egyre inkább az eredetiséget nem pedig a hagyomány-követést értékelték nagyra, összefüggésben a zseni fogalmával. Ha mindehhez hozzávesszük Burkefenséges fogalmát és azokat a természeti jelenségeket, amelyek ezt az érzést kiválthatják, akkor nagyjából körülírtuk azokat a motívumokat, valamint e motívumok természetben való átélésével és a művészetben való visszaadásával kapcsolatos új elvárásokat a 18. században, amelyeket preromantikusnak nevezhetünk. 1800 körül, elsősorban német gondolkodók (például Friedrich és August Wilhelm Schlegel), mindezeket egy új művészet jellemvonásainak tekintették, szemben a régi, klasszicista művészettel. A 19. század első felében pedig francia írók - például Stendhal és Baudelaire - a romantikus művészetnek az új kor eszményeivel való szoros kapcsolatát hangsúlyozták: "A romantika, szerintem, a szép legújabb, legaktuálisabb kifejezése" - írta az utóbbi.