A realizmus kezdetei
A realizmus mind az irodalomban, mind a képzőművészetben a valós élet jelenségei felé fordulást jelenti. A kritikában és az elméleti írásokban a kifejezést az 1830-as évektől kezdték használni olyan művekkel kapcsolatban, amelyek nem törekedtek a valóság megszépítésére, hanem azt közvetlenül, "őszintén" adták vissza. Szembeállították az idealizmussal, amely épp ellenkezőleg, a valós jelenségek ábrázolásakor azokat egy ideálhoz vagy mintához igazította. Tekintve, hogy az újkori művészetelméletben és gyakorlatban a valóság vagy a természet művészi eszközökkel történő megszépítése mindig is a legfontosabb cél volt, a realizmus képviselői több, addig alapvetőnek számító művészeti elvet elvetettek.
A realizmussal összefüggésben tehát a művészetben formai és tematikus változásokról beszélhetünk, és ez műfaji változásokhoz is vezetett. A realista művészek legfontosabb műfaja az életkép, a zsáner volt, amelynek jelentőségét a képek méretének megnövelésével is hangsúlyozták, a festők a történelmi festők rangjára törtek. Ugyanakkor, amikor az 1830-as és 1840-es években egyre több festő választotta témájául a vidéki vagy a városi életet, a 17. századi holland zsánerfestészet is felértékelődött. Emellett a realista törekvések előzményének tekinthetők a közembereket (polgárt vagy földművest), vagy egy társadalmi osztályt, egy foglalkozás képviselőit, vagyis egy típust bemutató képek.
Reálidealizmus
A realizmus összefüggött tehát azzal a társadalmi átalakulással, amely a francia forradalom utáni időszakban a városiasodással is összefüggésben az alsóbb néposztályok feltörekvését kísérte, s épp azért a realista művek korabeli megítélése nem volt mentes a világnézeti és politikai vitáktól. Megjelent az elkötelezett vagy tendenciózus kritika, amely politikai vagy világnézeti alapon állt ki egy-egy mű mellett, és többen úgy gondolták, hogy a művészet a társadalmi problémák ábrázolásának az eszköze.
A század első felében mind Németországban, mind Franciaországban megjelent a kiállításokon a zsáner monumentalizálása. Kezdetben azonban az életképi témát még a történeti festészetből ismert kompozíciós eszközökkel ábrázolták, és ezt reálidealizmusnak nevezték. Mint az elnevezés mutatja, ez a fajta festészet egyfajta középutat jelentett a realizmus és az idealizmus között. A francia Léopold RobertA nádvágók megérkezése a pontiniai mocsarakba című festménye volt ennek a stílusnak az egyik fontos megtestesítője. A lemenő nap aranyos-sárgás fényénél hazatérő munkások az akadémiai gyakorlatból jól ismert piramis alakú kompozíciós alakzatba rendeződnek.
Társadalomkritika
A német Peter SchwingenFoglalás című festményén egy társadalomkritikai tartalmú témát, egy elszegényedett család vagyonának lefoglalását mutatta be, és ebben az értelemben teljesen megfelelt a szocialista érzelmű kritikusok elvárásainak. A drámai hangvétel, az egyes alakokat jellemezni kívánó, egyértelmű utalások mellett is képe inkább egy színházi előadás jelenetképére, mintsem egy festői értelemben is felkavaró, és ezáltal mély nyomot hagyó műre emlékeztet.
Jean-François Millet
Franciaországban Jean-François Millet is élt hagyományos kompozíciós megoldásokkal névtelen hősei, a parasztok életének a bemutatáskor, ám az 1940-es évek végén és az 1950-es évek első felében Courbet-val együtt a valóságábrázolás új módjai jellemzik művészetét. A magvető című festményén az alulnézetből mutatott dinamikus alak sötét körvonalai erős ellentétet képezve vetülnek a világos égboltra, míg a kép alsó felét a megélhetést jelentő föld egyszínű foltja tölti ki. A formai megoldások: az erőteljes fény-árnyék kontraszt és az enyhén torzító nézőpont, valamint a téma: az elszánt munkavégzés lendületében bemutatott munkás egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy a művész által bemutatott világ reális fenyegetésként jelent meg a városban élő Szalon-látogatók előtt.