A történelmi festészet a 19. században

A tájképek és az életképek számának, valamint a festészeti újítások szempontjából is jelentős szerepének megnövekedése mellett a század folyamán a hivatalos művészet keretei között, a történelmi festészet végig megőrizte kiemelkedő helyét a festészeti műfajok sorában. A művészek akadémiai képzésének a célja a nagyobb méretű, emberi cselekedeteket ábrázoló, figurális kompozíciók megfestésére való felkészítés volt (ez az általános definíció megfelelt a historia Alberti-féle értelmezésének), és a hivatalos elismerések, a díjak, valamint az állami megrendelések és vásárlások is elsősorban e műfaj művelőinek kedveztek. Ugyanakkor a történelmi festészet funkciója és eszköztára jelentős átalakuláson ment át a 19. században. Míg a század első felében, a klasszicizmus és a romantika időszakában az exemplum virtutis hagyománya volt általában a meghatározó (vagyis az antikvitás vagy a nemzeti történelem hőseinek és szellemi nagyságainak a tetteit példaként állították az emberek elé), addig a század második felében előtérbe kerültek a történelmi zsánerek, majd pedig a teátrális és dekoratív figurális kompozíciók, amelyekkel a festők egyre inkább a nézők képszükségletét elégítették ki. Mivel a nagy történelmi festmények bemutatásának legfontosabb színterei a nyilvános kiállítások voltak, a múltból vett témákra specializálódott festők fokozatosan alkalmazkodtak a kiállítás-látogató, vegyes összetételű közönség igényeihez. A történelmi zsánereken híres történelmi alakok életének egyes epizódjait életképszerű formában ábrázolták, a sokszor történelmi revüknek is nevezhető figurális kompozíciókon pedig akadémikus festői felkészültségüket bizonyították: a minél valósághűbb ábrázolás, a részletgazdagság, a nagy méret és a technikai értelemben vett befejezettség voltak azok az eszközök, amelyek ezeknek a "nagy gépezeteknek" a közönségsikerét biztosították. Európában ez a tendencia legkorábban a párizsi Szalonban jelent meg, amely a kiállított képek és a látogatók számát tekintve is a legtekintélyesebb és a legnépszerűbb bemutatkozási lehetőséget jelentette a művészek - és nem csupán a franciák - számára. A század harmincas éveiben kialakult az úgynevezett juste milieu, vagyis "helyes középút" -festészet, amely a klasszicizmus és a romantika legfontosabb eszközeit, az érthetőséget biztosító vonalasságot, és a hatásosságot elősegítő színességet ötvözte. Ennek egyik képviselője voltThomas Couture, aki Római dekadencia című képével 1847-ben ért el látványos sikert.