Dagerrotípia: Louis-Jacques-Mandé Daguerre találmánya (1837). Egy kb. 2 milliméter vastag ezüstözött rézlemezt (ritkábban ezüstlemezt) polírozás után egy dobozba helyeznek, s felmelegített jód gőzével kezelik, így felületén fényérzékeny ezüstjodid keletkezik. A fényérzékeny lemezt kamerába helyezik, majd az expozíció után higanygőzzel teszik láthatóvá a keletkezett ún. látens – alig vagy egyáltalán nem látható – képet, ezután fixálják, mossák, szárítják, s végül egy kis dobozba, üveg mögé helyezik, hogy védjék a káros hatásoktól.

Direkt pozitív: azok a fotográfiai eljárások, amelyek – szemben a negatív/pozitív eljárásokkal – közvetlenül, a másolás vagy nagyítás során történő átfordítás nélkül pozitív képet eredményeznek. Ezek egy része valójában negatív kép, csak érzékcsalódás útján látjuk pozitívnak (dagerrotípia, a fekete vagy sötétbarna vaslemezre készült ferrotípia, a fekete bársonyháttér miatt átforduló kollódiumos üvegnegatív), más részük valódi pozitív (színes dia, Polaroid pozitív). A fekete-fehér fényképezésben a direkt pozitív eljárások – leszámítva a dagerrotípia 15-20 éves pályafutását – nem terjedtek el. A színes eljárásban is csak a diapozitív tudott fennmaradni, alighanem azért, mert átlátszó film a hordozója, tehát ugyanúgy sokszorosítható, másolható és nagyítható, mint a színes negatív.

Elmozdulásos életlenség: a mozgó tárgyak, állatok vagy emberek képe a felvétel során elmosódik, ha az expozíció viszonylag hosszú ideig tart. Ennek az a magyarázata, hogy a fényérzékeny anyagon a mozgó tárgyról érkező fény mindig máshol és máshol exponálja be a képet.

Fény szülte rajz:(Photogenic Drawing): ezüstklorid papírnegatív, az első sikeres fotográfiai technika. William Henry Fox Talbot találmánya (1835), mely Thomas Wedgwood találmányának (1802) továbbfejlesztett változata; a legfontosabb újítás a kép tömény sóoldatban történő fixálása volt.

Fixálás, rögzítés: a fotográfia felfedezésének egyik legfontosabb lépése; olyan kémiai eljárás, melynek során a már exponált és előhívott képen a fényérte ezüstsó kristályok a helyükön maradnak, fixálódnak, míg a fény nem érte, de továbbra is fényérzékeny ezüstsók kioldódnak. A kép ezért már nem feketedik tovább, nem tűnik el. A fixírsóval, nátriumtioszulfáttal történő rögzítést 1839 februárjában John Frederick William Herschel csillagász javasolta William Henry Fox Talbotnak, a fotográfia egyik feltalálójának, aki korábban tömény sóoldattal próbálta "fixálni" a képeit, nem sok sikerrel, mert ez csak lassította, de nem állította meg a kép elfeketedését.

Fotográfia: görög szóösszetétel; jelentése: fénnyel írni/rajzolni. A kifejezést John Frederick William Herschel csillagász és természettudós javasolta William Henry Fox Talbotnak, a fotográfia egyik feltalálójának, akivel fénytani és más kérdések miatt levelezésben állt. A fotográfia meghatározása: az emberi kommunikáció azon formája, melynek közvetítő eszköze (médiuma) valamely sík felületű hordozón (papír, fém, fa, film stb.) optikai és kémiai útonállóképként rögzített hullámmozgás. Utóbbiak rendszerint fényhullámok, de tudományos és egyéb célokra készülnek állóképek a szemünk számára láthatatlan (UV, infra, hő, röntgen, rádió stb.) hullámokról is.

Fotóművészet: a képzőművészet és a fotográfia egymást metsző, közös része. A szűkebb értelemben vett fotóművészet körébe azok a műalkotások tartoznak, amelyeket a fotósok vagy eleve a művészi önkifejezés és a galériákban való kiállítás és értékesítés céljára hoztak létre, vagy pedig a megrendelésre készült és nyomdai reprodukcióban publikált felvételük negatívjáról utólag művészi kivitelű nagyítást, kiállításra és műtárgyeladásra alkalmas műalkotást készítettek. A tágabb értelemben vett fotóművészet körébe azok a fotók is beletartoznak, amelyek eredetileg nem autonóm művészi céllal készültek ugyan, ám kurátorok, művészettörténészek vagy műkereskedők kiállítanak, illetve publikációikban bevonnak a fotóművészetről folyó diskurzus körébe. A 19. századi fotók esetében többnyire ez a helyzet, de számos ilyen átminősítés történik a 20. századi és kortárs fotó területén is, az egyre táguló művészetfogalom jegyében. Művészetszociológiai értelemben fotóművészetről csak az 1890-es évektől, a piktorializmusmegjelenésétől kezdve beszélhetünk, mert ekkor születtek meg az autonóm fotóművészet intézményei: a fotóművészeti kiállítás, a fotóművészeti szaksajtó és műkritika.

Héliográfia: görög szóösszetétel, jelentése: a nap által írni/rajzolni. Nicéphore Niépce (1765–1833), egy vidéki francia amatőr feltaláló, mivel nem tudott rendesen rajzolni, 1814 óta próbálta fény segítségével mechanikussá tenni a litográfiai nyomat grafikai előkészítését. 1822-ben üveglapra vitt föl levendulaolajban föloldott júdeai aszfaltot, erre lenolajjal áttetszővé tett rajzot helyezett, majd órákig exponálta a napfényen. A fényérte helyeken az aszfalt megcserződött, keménnyé vált, a többit Niépce levendulaolajjal kimosta, s az így kapott képet sötét háttér elé helyezte. 1826-ban ugyanezt ónlemezzel megismételte, de a lemezt most már kamerába helyezte, és kb. 8 órás expozícióval sikerült is rögzítenie a szemközti épület egy részletének képét. Ez utóbbit (néha 1827-re keltezve) az első sikeres fotográfiai felvételként tartja számon a fotótörténet.

Kalotípia: görög szóösszetétel; jelentése: szép nyomat; talbotípia néven is ismert. William Henry Fox Talbot eredeti találmánya, a fény szülte rajz továbbfejlesztett, 1841-ben szabadalmaztatott változata: az ezüstjodiddal fényérzékenyített, majd leexponált, előhívott és fixált papírnegatívot, melyet meleg viasz segítségével átlátszóvá tettek, sópapírra átmásolták, így kaptak végül pozitív képet. Magát a negatív/pozitív eljárást (és a két kifejezést is) John Frederick William Herschel csillagász és természettudós javasolta Talbot-nak.

Kameraszintaxis: a kamera mondattanaa fotográfiában. A kifejezést – párjával, a printingszintaxissal együtt – William Crawford vezette be a The Keepers of Lightcímű könyvében (1979). A szintaxis a nyelvészetben azon szabályok összessége, amelyek segítségével értelmes kijelentéseket, mondatokat alkothatunk. A kameraszintaxis ennek megfelelően a felvételi eszközök (a nyersanyag, az objektív és a fényképezőgép) technikai adottságainak, lehetőségeinek és korlátainak összessége. Ezek határozzák meg, hogy az adott fotográfiai eszközökkel mit és hogyan lehet rögzíteni, tehát hogy milyen vizuális „mondatot” lehet a segítségükkel megfogalmazni. A kameraszintaxis a fénykép elsődleges jelentését, míg a printingszintaxis az érzelmi-érzéki jelentéseit határozza meg. Egy alkotó vagy egy korszak stílusát – a jellegzetes témaválasztáson túl – a különböző kamera- és printingszintaxisok közötti választások, illetve ezek kreatív megújításainak összessége adja.

Kollódiumos nedves eljárás: ezüstjodid fényérzékenyítésű üvegnegatív. Nevét onnan kapta, hogy az alkoholban és éterben föloldott lőgyapottal (kollódium) bevont üveget, melyen az előzőleg jódsókkal elkevert kollódium már megdermedt ugyan, de még nedves, ezüstnitrát oldattal fényérzékennyé teszik (ezüstjodid). Az így előkészített lemezt azonmód nedvesen helyezik be a kamerába, és az expozíció után rögtön, még a réteg száradása előtt előhívják. Az eljárás 1851-től az 1890-es évekig szinte egyeduralkodó volt, majd (1878-tól kezdve) fokozatosan kiszorították a készen kapható zselatinos száraz lemezek. Hivatásos fotográfusok egy-két évtizedig még ragaszkodtak hozzá, mert hihetetlenül nagy – csak a dagerrotípiával összemérhető – a felbontása és részletgazdagsága.

Kombinációs nyomat: kompozit kép.

Kompozit kép: olyan fénykép, amely egy valóságos jelenetről készült pillanatfelvétel hatását kelti, pedig valójában külön-külön fölvett részletekből, több negatív összemásolásával állították elő. Kombinációs nyomatnéven is ismert.

Negatív/pozitív: azok a fotográfiai eljárások, amelyeknél – szemben a direkt pozitív eljárásokkal – először egy negatív képet kapunk (ami az eredetiben világos, az a képen sötét, és fordítva), amit azután egy másik fényérzékeny anyagra újra exponálunk, és így a negatív negatívját, vagyis az eredeti látvánnyal megegyező tónusú, pozitív képet kapunk. Az eljáráshoz értelemszerűen olyan negatív kell, amely vagy átlátszó hordozóra készült (üveg, film), vagy átlátszóvá tehető (papír, amelyet meleg viasszal átitatnak). A negatív/pozitív eljárást (és a két kifejezést is) John Frederick William Herschel csillagász és természettudós javasolta 1839-ben William Henrty Fox Talbot-nak, a fotográfia egyik feltalálójának.

Printingszintaxis: a másolás/nagyítás mondattana a fotográfiában. A kifejezést – párjával, a kameraszintaxissalegyütt – William Crawford vezette be a The Keepers of Light című könyvében (1979). A printingszintaxis a nagyítás vagy másolás során használt fotópapír (vagy más hordozóra fölvitt fényérzékeny réteg) kémiai és fizikai tulajdonságaiban rejlő lehetőségek, illetve korlátok összessége. Ugyanarról a negatívról számos fényképváltozat készíthető, melyek különböznek egymástól színük, tónusaik, felületük, egyszóval érzéki-esztétikai kinézetük alapján. Egyes fekete-fehér fotópapírok „hideg” (kékesfekete), mások „meleg” (barnásfekete) árnyalatúak, s ezeket ún. színező kémiai eljárásokkal módosítani is lehet. Vannak továbbá fényes, félmatt vagy matt felületű fotópapírok, illetve különleges (vagy ma már annak számító) fényképkészítési eljárások is.

Sópapír: ezüstklorid papírnegatív; lényegében ez volt Talbot találmánya. Egy papírlapot sóoldaton (nátriumklorid) megúsztatnak, majd száradás után ezüstnitrát oldatban fényérzékennyé teszik (ezüstklorid), a ráhelyezett tárggyal (vagy áttetszővé tett rajzzal) együtt exponálják, fixálják és mossák, majd megszárítják. Az eredmény a valóságos látványhoz képest fordított állású negatív kép lesz. A 19. század végéig használták, s az ún. történeti vagy alternatív technikák hívei ma is használják.

Spektrum: a tünemény, a látszat, a megjelenés szóból képzett elnevezés a fénysugár üveg prizma általi megtörésekor keletkező jelenségre. A fénysugárköteg a törés következtében különböző hullámhosszúságú fénysugarakra törik, vagyis színekként szóródik szét, amelyek szabályos sora adja a spektrum színeit.

Talbotípia: kalotípia.

Viktoriánus művészet: a hosszú ideig uralkodó Viktória királynőről (1837-1901) viktoriánus kornak nevezett időszak művészete Angliában, amelyet elsősorban a romantika utáni preraffaelita művészet, az esztétikai mozgalom, az ezek nyomán kialakuló dekoratív akadémizmus és az iparosodó nagyhatalom társadalmi életét bemutató zsánerfestészet határozott meg.