A piktorialista kamera- és printingszintaxis

Az autonóm, a más fotóhasználatoktól elkülönülő fotóművészet az 1890-es évek elején született meg, a festői (piktorialista)fotográfiával. Ez volt az első olyan irányzat, melynek hívei nem pusztán „szép” (csinos, mutatós, esztétikus stb.) fotót akartak létrehozni, hanemfotóműalkotást ; a festészettel és a grafikával egyenrangú műtárgyat. A piktorialisták ezért azokat a fotótechnikákat részesítették előnyben, melyek révén alkotásuk nem a „közönséges” fényképre hasonlított, hanem festményre vagy grafikára.

A piktorialista kameraszintaxis – szemben a hivatásos fotográfusok és az ambiciózus amatőrök felvételeivel – művészietlennek, túlságosan technikainak érezte az éles képet, s helyette a lágyan rajzoló optikafényszóródásait favorizálta. Ugyancsak a kameraszintaxis megújítását hozta, hogy a fényképezőgépet a korábban műteremben készült témák készítésére kivitték a természetbe, szakítva ezzel a műtermi fotó hazug, művi világával. Ugyanolyan művészi gesztus volt ez, mint amikor a plein-airhívei és az impresszionista festők kivitték a festőállványt a műteremből.

A festői fotográfia a printingszintaxisában is szakított a kor hivatásos és amatőr fotográfiájával. A piktorialista fotóművészek egyik kedvelt fényképkészítési technikája a platinotípiavolt, mely a jellegzetes matt felületével és gazdag szürke­ árnyalataival finom ceruzarajznak néz ki, szemben a fényes felületű és barnás tónusú albuminfényképpel, mely négy évtizedig szinte egyeduralkodó volt a fotográfiában. Sok piktorialista emellett művészi tökélyre vitte az úgynevezett nemes eljárások művelését is, melyek révén a fénykép leginkább hasonlít grafikára vagy festményre.