A 19. század építészete. Szerkezetek, új anyagok. Hagyományos és új anyagok használata a 19. században

A 19. század folyamán a hagyományos épülettípusok anyaghasználata is megváltozik. Míg a század első felében a kőtagozatok és a vakolt falfelületek együttes alkalmazása a gyakori, addig a romantika újabb anyagok, különösen a tégla, elterjedésének kedvez. A korai (romantikus) historizmus az ún. színanyag építést (terméskő, nemes kövek, nyerstégla vakolás nélküli megmutatását) tartja a középületekhez illőnek. Ezzel kapcsolatban G. Semper nevét érdemes megemlíteni, aki elméleti munkáiban a nemes anyagok használatára, természetes anyagok megmutatá sára helyezi a fő hangsúlyt (ld. Bekleidungstheorie). Az ún. szurrogát anyagok (stukkó, vakolatfajták stb) alkalmazása a historizmus későbbi szakaszában kerül előtérbe. Az anyaghasználat egy másik jellemző területe az ún. modern anyagok (üveg, vas, vasbeton stb.) használata. Ez utóbbi nemigen választató el azoktól az újfajta épületektől, melyek létrejötte, típusainak változása, módosulása épp a technikai, illetve mérnöki tudásnak köszönhető. Egyes épülettípusok, noha korábbi előtörténetük is ismeretes, a polgári társadalmak jellegzetes műveiként váltak tipikussá és mintaadóvá a korszakban (múzeum, parlament). Mások - szoros összefüggésben a technikai ismeretek fejlődésével - ekkor jelentek meg. Az ún. modern anyagok a 19. század második felétől egyre több, úgymond hagyományos épülettípusnál is megjelennek. Jó példák erre a 19. század közepétől elterjedő kiállítási csarnokok, mint új építészeti feladatok, amelyek a vas és üveg egyre kötetlenebb felhasználására mutatnak példát (pl. August von Voit: Glaspalast, München, 1854). A Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában alkalmazott festett, díszített öntöttvas oszlopokat használtak tartóelemként (1865), de öntöttvas tartószerkezettel találkozunk a párizsi Sainte Genevieve könyvtár belső terében is. Továbbá lakóházak belső tereiben (pl. lépcsőházak) is igen gyakran találkozhatunk öntöttvas, vagy kovácsoltvas elemekkel (korlátok, kandeláberek stb.). A vas mellett a 19. század közepétől gyakran használt anyag az acél is, melyből széles fesztávú tartószerkezetek készültek pl. csarnokok konstrukciójához. További fontos és új anyag a század utolsó negyedében a beton, melyet utóbb vassal kombinálva térlefedésre, speciális boltozatok kialakítására használtak. Jellemző anyaga volt többek között a felhőkarcolóknak. Különböző, újfajta építőanyagok együttes használata újabb és újabb szerkezeti újításokat is lehetővé tett. Ezt mutatják a 19. század utolsó negyedétől épülő üzlet- és lakóházak, ahol a nyíláskeretelések már sokszor betonból készültek. Ez egyfelől a hagyományos keretelő tagozatokat afunkcionálissá tette, minek révén azok rátétként, applikációként jelentek meg. Ez a szerkezeti változás továbbá lehetővé tette a nyílások (különösen a főhomlokzatiak) növelését, s ez gyökeresen más megjelenést kölcsönzött az épületeknek.