A fete galante

Igazi hangnemváltást az új nemzedék legnagyobb alakjának, Antoine Watteau-nak a művészete mutat. A festő Valenciennes-ből származott, egy azelőtt Flandriához tartozó kisvárosból, és korai képei a flamand festők, főleg Teniers hatását mutatják. Párizsba költözve a színpadi kosztümöket és dekorációkat tervező Claude Gillot lett a mestere, életművét végigkísérték az olasz és francia komédiásokat ábrázoló képek. A dekorátor Claude Audrannál az ornamentika-tervezésben szerzett jártasságot, és ő vezette be a Luxembourg-palotába is, amelynek felügyelője volt. Watteau itt ismerkedett meg Rubens és Tiziano képeivel. Pierre Crozat-val, a híres gyűjtővel való kapcsolata révén a nagy velencei mesterekkel való ismeretsége még inkább elmélyült. Rubens h atása volt a leginkább meghatározó számára, a Szerelem kertjeés hasonló műveinek ösztönzésére találta meg festészete jellemző témavilágát, amelyet a Vidéki örömök, a Szerelmi lecke vagy a Koncert a szabadban címei is kifejeznek. 1717-ben vették fel a királyi akadémiára, miután benyújtotta a Zarándoklás küthéra szigetére című képét. A festőket az általuk képviselt műfaj alapján sorolták osztályokba, és az akadémia titkára igencsak zavarba jött, amikor a kép műfaját meg kellett határoznia. Watteau számára tehát saját titulust kellett találnia, és a „gáláns ünnepségek” festőjének nevezte el. Afete galanteWatteau példája nyomán önálló műfajjá vált a rokokó zsánerképfestészetben: az idilli környezet, az álomszerű ligetek, a vidéki táj, az udvarlás, a zarándokként vagy pásztor ruhába öltözött szerelmespárok az efféle képek legjellemzőbb motívumai. Ihletői azok a költemények és színdarabok, amelyek a városi embernek a természetes és romlatlan vidéki élet, a pásztori világ iránti vágyából születtek. Amint Fragonard kései munkái bizonyítják, a műfaj a század második felében is divatban maradt.

A Küthéra-képen párába vesző tájában szerelmespárok vonulnak, hogy hajóra szállva elhagyják a szerelmesek legendás szigetét. A fa alatt, Vénusz szobránál ülő pár még teljesen elmerül a szerelem örömeiben, amit a festő bensőséges társalgásként jelenít meg. A férfi, akit profilban látunk, a közel hajol a hölgyhöz, de nem érinti meg. Kezét olyan gesztusra emeli, amely hangjának gyengédségét érzékelteti. A nő nem fordul felé, de figyel rá, a fejét finoman partnere felé hajtja. A bizalmasan társalgó szerelmesekre a középpontban álló pár nőalakja vágyakozását kifejezve visszanéz, miközben társa szelíden a part felé sietteti. A kép, amelyen a szerelmesek szavai jelenítik meg a szerelmet, a francia rokokó festészet legjellemzőbb témáját Watteau gyengéd melankóliájával mutatja be.

Vizparti erdőszélen összegyűlt elegáns társaság