Templombelső A római Santa Maria in Vallicella

A barokk művészetben a mennyezetfreskó kiemelt szerephez jutott: az architektúra adottságait kiaknázva, a belső teret átfogó dekoráció rendszerébe illeszkedve a kép szinte életre kel, a nézőt egy másik valóságba ragadja. Az építészeti közeg és a freskó mellett új jelentőséget kap a dekoráció, amely a tér egészére kiterjed, és a freskó szempontjából két alapvető funkciót kap: vagy elhatárolja, bekeretezi a képet, vagy átmenetet teremt a kettő között, összekapcsolja a kép fiktív, a néző számára sokszor bizonytalan valóságát az architektúra kézzelfogható valóságával.

A festészet, a szobrászati díszítés és az építészeti tér dekoratív összhangjának megteremtésében egyik első érett példa a római Santa Maria in Vallicella belső terének kiképzése, amely Pietro da Cortona műve. A templom, amelyet Chiesa Nuovának, vagyis „új templomnak” is neveznek, az oratoriánus testvérek tulajdonában volt. A rendet Neri Szent Fülöp alapította, aki híres volt gyermekeknek szóló prédikációiról, lelki gyakorlatairól és a nép nyelvén énekelt vallásos énekekről. A majd húsz esztendeig tartó munka során Pietro mester először a négyezeti kupolát festette ki (1647-50), majd az apszist és a csegelyeket (1655-60), végül a hosszház mennyezetképét (1662-65), és tervei alapján Cosimo Francelli és Encola Ferrata készítették a stukkódíszítést.