Az illuzionizmus fogalma

Az európai festészet történetében régtől fogva festettek képeket a belső terek mennyezeteire, de illuzionisztikus mennyezetfreskóról igazán csak akkor beszélhetünk, ha az alulnézeti ábrázolás révén a kép azt a benyomást kelti, mintha a cselekmény valóban a fejünk fölött játszódna.

Az itáliai barokk mennyezetfreskókon az illuzionisztikus szerkezeteket tekintetve két jellemző megoldás fejlődött ki. Az egyiknek alapvető eszköze a látszat-architektúra, többnyire kvadratúra vagy q, amelyben a belső tér valós architektúrája folytatódik, és amelyben felhők, mennyei alakok, angyalok és szentek lebegnek. Ez a fajta illuzionizmus csúcspontját a 17. század végén Andrea del Pozzo művészetében érte el. A másik stratégia, amelyet például Correggio alkalmazott a pármai katedrális kifestésekor, nem törekszik folytatni a templom architektúráját a freskóban. A freskó kerete a boltozatba vágott nyílásnak tűnik, amelyen keresztül a mennyország lakóinak a földi világba alászálló alakjaira pillanthatunk rá. Az első esetében az illuzionisztikus hatás erősebb, ugyanakkor csak egy bizonyos nézőpontból érvényesül igazán: minél inkább eltávolodunk ettől a ponttól, annál inkább lelepleződik az illúzió.