A San Carlo alle Quattro Fontane

A római trinitáriusok kolostora és a rendház San Carlo alle Quattro Fontane titulusú temploma volt B orromini első önálló alkotása. Az épületegyüttes a Strada Felice és a Strada Pia kereszteződésénél áll, amelynek sarkait még V. Sixtus pápa díszíttette kutakkal, és a templom neve erre a né gy kútra utal. Az egész épület elférne a San Pietro egyetlen négyezeti pillérének a helyén, ezért a rómaiak becézően csak San Carlinónak nevezik.

A templom különleges alaprajzi formája jól jellemzi Borromini tervezői módszerét, aki egyszerű geometri ai formákkal operálva teremtett hallatlanul izgalmas és szokatlan tereket. E művénél az egymásba olvadó rombusz és ellipszis adja meg a geometriai alapsémát, amely köré az építész az alaprajzot megszerkesztette. A rombusz csúcsainál alakította ki a bejáratot és a szentélyt, illetve a két keresztirányú, egészen lapos, inkább fülkeszerű mellékkápolnát. A sarkokban további mellékterek állnak: két hatszög alaprajzú kápolna, a bejárattól balra húzódó lépcsőfeljáró, amely a harangtoronyba vezet, illetve a szentélytől jobbra nyíló átjáró, amelyen keresztül a kolostorba lehet átmenni. Itt, a sar oktereknél az alaprajzi kontúr befelé domborodik, így a térformát a konvex és konkáv vonalak váltakozásából adódó hullámzás hatja át. Az alaprajzi forma görög kereszt mintát magába olvasztó oválisként is felfogható, amelynek sarkai rézsútosan lemetszettek. Ezt a hatást a boltozat erősíti meg: a sarkok a plasztikusan kidomborodó háromnegyed oszlopokkal olyan formát öltenek magukra, mintha a kupolát tartó pillérek lennének, míg a kereszt tengelyeiben álló bővítmények fölött hevederívek feszülnek, közöttük pedig tondókkal díszített csegelyek látszanak. Ezzel a megoldással Borrommininek szerves kapcsolatot sikerült teremtenie a szabályos ovális formájú kupola és a szeszélyesen kanyargó alaprajz között, amely a hosszanti és centrális terek szintézisére irányuló kísérletek terén korának egyik legegyedibb és legzseniálisabb megoldása.

A homlokzat építésére majd huszonöt évvel a tér befejezése után került sor. Magas, kétszintes kialakításával olyan autonóm módon formált kulisszahomlokzat, amely nem árulkodik a belső elrendezésről és a kupolát is eltakarja, ugyanakkor hullámvonalat leíró, plasztikus felülete előkészíti a belső tér dinamizmusát. Középrésze kidomborodik, két szélső szakasza konkáv ívben visszahajlik, és az ebből adódó változatos fény-árnyék játékot a falsíkból kiálló háromnegyed oszlopok és a zsúfoltan elhelyezett plasztikai díszek tovább fokozzák. A bejárat fölött Borrommei Szent Károly szob ra áll, fülkéjét a kerubok kinyújtott szárnyának egymást metsző vonala koronázza, a felső szint íves oromzata pedig már-már keleties hatású, a pagodatetők kontúrjára emlékeztet.

A klasszikus szemléletű Berninivel szemben Borromini építészete olyan ellenpólust képvisel a római barokk építészetben, amelyet máig is az extravagáns, korlátokat nem tűrő, szenvedélytől fűtött alkotói szellem példájának tekintenek.