Festészet

A 18. század a francia festészetben a Rubens nevét zászlajukra tűző koloristák győzelmét hozta. Ez egyben az intellektuális művészetfelfogás háttérbe szorulását is jelentette, amelynek alapját a képi elbeszélés „olvasása” és a képben kifejezett magasabb eszmények megértése jelentette. A 18. század a képek befogadásában a fogalmi megértés helyett a festmény vizuális vonzóerejét avatta fő szemponttá a képek befogadásában. Ez nem azt jelenti, hogy a téma immár mellékessé vált volna, de nagyobb szerephez jutottak a festészet autonóm kifejezőeszközei, amely a rokokó festmények érzéki ragyogásában és dekorativitásában is megmutatkozott. Mindez a klasszikus képi elbeszélés rendjének felbomlásához és a század második felében a műfaji hierarchia módosulásához is elvezetett. Franciaországban a históriafestészet és a vallásos művészet a század első felében középszerű epigonista művek sorát produkálta, igazi festői értékek az új műfajokban, a fete galante, a pastorale, valamint zsáner- és csendéletfestészetben mutatkoztak.

Itáliában és Közép-Európában a festészet hagyományos műfajai továbbra is vezető szerepet töltöttek be, sőt igazán monumentális vállalkozásokra éppen ebben az időszakban került csak sor. A német és osztrák templomokat és kolostorokat ez időben festették ki hatalmas freskóciklusokkal és szerelték fel oltárképekkel, ahogyan a világi rezidenciák is jócskán ellátták dekorációs feladatokkal a művészeket.