A szobrászati technikákat a kivitelezési eljárás tekintetében három nagy csoportra oszthatjuk, amelyek alapjaikban különböznek egymástól, és amelyeket legtöbb nyelv külön-külön szóval jelöl.

A mintázás a képlékeny anyag megformálását jelenti, és az eljárás lényegét a hozzátétel adja (a „plasztika” szó eredeti értelme is ez). Legősibb és talán legtermészetesebb alapanyaga az agyag, amely többnyire szürke vagy sárga színű, de ezt vörös vagy fehér téglaporral némileg módosítani lehet. Iszapolással szokták tisztítani és mintázásra alkalmassá tenni, vagyis egy mély gödörben vízzel felhígítják és állni hagyják, hogy a nehezebb összetevők leülepedjenek, és a könnyebb szennyeződések pedig a felszínre jussanak. A középső réteg némi szárítás után tökéletesen gyúrható lesz, de az iszapolt agyagot gyakran teljesen ki is szárítják és agyaglisztté őrlik, amit azután könnyen szállítani és árusítani lehet. A viasz ugyancsak régóta használt mintázóanyag, de az agyaggal ellentétben kézzel nem lehet formázni, ezért melegen tartott fém mintázószerszámokkal szoktak dolgozni rajta. A viaszplasztika, a bosszírozás főleg a kisplasztikában és az érmészetben kapott fontos szerepet.

A mintázás legfontosabb kelléke a lábakon álló, forgó felső lappal felszerelt mintázóállvány, a lapos, hegy es vagy íves végű mintázófa, valamint a kaparásra és vágásra használt, többnyire fogazott mintázógyűrű. A plasztika anyagát általában drótból, fémből vagy fából készített szoborvázra hordják fel, amelyre mint egyfajta csontvázra építik a szobor tömegét. A mintázás megkönnyítésére a szoborvázat fejjel lefelé fordított L-alakú tartóvasra szokták erősíteni, amelyet deszkalapra rögzítenek.

Az agyagból vagy viaszból (néha gipszből) formázott plasztikákat sokszor bozzettóként, azaz vázlatként készítik nagyobb alkotásokhoz. A bozzetto gyakran – így például a barokk korszakban – a művészi ingénium spontán megnyilatkozásának számított, és már-már önálló szobrászati műfajjá emelkedett. Agyagból azonban végleges szobrot is szoktak készíteni, gondos tisztításával, szárításával és kiégetésével készülnek a terrakotta szobrok. Az ókori Görögországban főleg épületplasztikákat készítettek belőle, az újkorban pedig elsősorban a kisplasztikák és a kerámiaművészet területén kapott szerepet.