A budai királyi palota
A rezidenciális építészet legnagyobb hazai vállalkozása a 18. században a budai királyi palota újjáépítése volt. A középkori épület a török hódoltság és a felszabadító ostrom alatt szinte teljesen elpusztult. Az erődítmény a török kiűzése után is katonai ellenőrzés alatt maradt, és Regal hadmérnök a terep rendezéseképpen a még meglévő épületrészeket is elpusztította. III. Károly utasítására 1715-ben Fortunato Prati, kamarai mérnök tervei szerint kezdődött meg egy új, négyszögű, kétemeletes palota építése. Ez az egyszerű és be sem fejezett épület nagy elégedetlenséget váltott ki a magyar rendek körében, amely a nemesi nemzet, a magyar királyság szimbólumaként tekintett az ősi királyi székhelyre, és annak a magyar uralkodói rezidenciához méltó újjáépítését követelte. Mária Terézia 1749-ben adott engedélyt az építkezésre, s az anyagi alapok előteremtésével Grassalkovich Antal kamaraelnököt bízta meg, aki e célra országos gyűjtést rendezett. A palota terveit Jean-Nicolas Jadot császári főépítész készítette, aki a korábban épített palotanégyszöget észak felé folytatva reprezentatív, U-alaprajzú rezidenciát tervezett. Az új középrizalit emeletére a díszudvar felől a trónterem, a túloldalra, a Duna felé, a királyi pár hálószobája került. A két szimbolikus jelentőségű helyiséget a külső tömegben baldachinra emlékeztető kettős kupola hangsúlyozta. Az építkezést 1753-tól az új főépítész, Nicolaus Pacassi folytatta, majd az 1770-es években Franz Anton Hillebrandt fejezte be. A palotát valójában sohasem használták uralkodói székhelyül: az épületet előbb az angol-kisasszonyok rendje, majd a Nagyszombatból Budára áthelyezett egyetem kapta meg. A keleti kupola helyére ekkor emelték a négyemeletes csillagvizsgáló tornyot.