17. század

A 17. század közepétől a megújuló főúri kastélyokat – akárcsak a templomokat – gyakran díszítették gazdag képciklusokkal, többnyire a korszakban divatos stukkó-freskó dekorációk formájában. A művészek legtöbbje Itáliából vagy Bécsből érkezett, sorukban az észak-itáliai Carpoforo Tencala emelkedik ki, akit festőként Ausztriában, Cseh- és Morvaországban sokfelé foglalkoztattak, és aki számos dunántúli és felvidéki kastélyban, Vöröskőn és Kismartonban is dolgozott. Művészete nagyban hozzájárult az Itáliában kifejlesztett dekorációs rendszerek közép-európai elterjedésében. Világi képciklusaiban gazdag ikonográfiai programokba rendezett mitológiai jelenetek, allegóriák és emblémák sorakoznak fel. Egyik legnagyobb munkáját, a kismartoni Esterházy-kastély dísztermének dekorációját 1674-ben festette. A mennyezet közepén és szélén keretezett mezőkben, táblaképek sorára emlékeztető elrendezésben, Ámor és Psyché történetét, valamint a Hesperidák kertjében őrzött aranyalmák történetét ábrázolta. A szélek mitológiai jelenetei között egy-egy allegorikus figura jeleníti meg a középkori magyar királyság tartományait. Ezt a képciklust az 1690-es években, a terem oldalfalain egy újabb freskósorozattal, a magyar uralkodókat ábrázoló portrékkal egészítették ki, amelynek révén a nemesi öntudat jegyében az ország dicső múltjának megidézésével aktuális mondanivalóval töltötték meg a terem díszítésének programját.

Carpoforo Tencala: A kismartoni Esterházy-kastély dísztermének freskói, 1674.