A realizmus új formái

A század közepén fellépő generáció révén a holland tájképfestészet realizmusa új kifejezésmóddal gazdagodik. A tájképeket eddig nem tapasztalt energia és monumentalitás járja át, megerősödik a sötét és a világos, a meleg és hideg színek kontrasztja. Az új korszak festői rendkívül szuggesztív előadással ütköztetnek statikus és dinamikus elemeket, s teszik a tájat egymásnak feszülő erők színterévé. Egy-egy motívum, egy fa vagy egy épület válik a kompozíció főszereplőjévé, valósággal cselekvő alanyává. A felhők tömege, mérete megnő, gomolygó formáik közül nagyobb erővel tör elő a fény. Előtérbe kerülnek bizonyos szerkesztési elvek, a függőleges és vízszintes elemek gondosan kiszámított viszonyai vagy a barokk átlós komponálás. A természeti látvány markánsabb művészi átírása érzelmekkel tölti meg a tájat. Az elemek heroikus küzdelme olyan drámai színezetet ad a „klasszikus korszak” műveinek, amely korábban csak a figurális festészetben volt érzékelhető.