A históriafestészet alapelvei

A korszak francia festészetének vitathatatlanul legnagyobb alakja Nicolas Poussin, aki azonban nem vállalt udvari szolgálatot, élete java részét a független művész helyzetét élvezve Rómában töltötte, ahol a művészek és entellektüelek körében hallatlan tekintélyre tett szert. A klasszikus művészetfelfogás jegyében a festészet hivatásául ő is az emberi cselekedetek utánzását tartotta. Az Ó- és Újtestamentum, a mitológia, a görög és római történelem témáit feldolgozva sokat töprengett a képi ábrázolás lehetőségein és eszközein, elméleti rendszerező hajlamát elsősorban levelei tanúsítják.

A históriafestészet legfontosabb célja az elmúlt esemény képi megjelenítése, amelynek problémája a reneszánsz óta élénken foglalkoztatta a művészeket és a teoretikusokat. Azt a felfogást, amely szerint a festészet a valóság utánzása, már a 16. században sem csupán a természeti formák, az emberi test ábrázolásában követelte meg, hanem kiterjesztették az események bemutatására is. Az elméletírók megfogalmazása szerint a históriafestőknek a múltbeli cselekedeteket úgy kell ábrázolni, hogy a festmény meggyőzze nézőjét, az esemény úgy történt meg, ahogyan a képen látható. Az ábrázolás igazságára, valószínűségére való törekvés a 17. század festőitől a történész, az archeológus gondosságát is egyre inkább megkövetelte. A cselekmény körülményei, a szereplők jelleme, az öltözék, a kellékek, az épületek formái és stílusa, a helyszín megválasztása a képi elbeszélés meghatározó elemeivé váltak, és ezekre a kritika is kitért. Az emberi érzelmek és szenvedélyek elmélyült, hiteles ábrázolása is abból a követelményből fakad, amely szerint a jelenetet olyan eseményként kell bemutatni, amely megtörtént, vagy úgy, ahogyan megtörténhetett.