Előzmények: a Camera degli Sposi

Az itáliai freskófestészet történetének korábbi évszázadaiban a festők, ha teret akartak ábrázolni, doboztereket, perspektivikus utcaképeket festettek a falakra, többnyire ugyanúgy, mint táblaképekre. Így például Mantegna padovai freskóciklusában Szent Jakab és Szent Kristóf történetét önálló, táblaképszerű jelenetek sorozataként festette meg. A freskómezők, akárcsak a táblaképek, kerettel lehatárolt ablak módjára egy-egy külön világot tárnak a néző szeme elé: különböző nézőpontokból ábrázolt, változatos színpadképeket, távolba vesző épületekkel és tájjal, a centrális perspektíva mesteri alkalmazásával. Az ilyen függőlegesen álló freskók sohasem mondanak ellent a meglévő architektúra szabályainak: azt a benyomást keltik, mintha az ábrázolt jeleneteket a falba vájt nyíláson keresztül szemlélnénk. Ezt a hatást Mantgena tovább fokozta a mantovai hercegi palota általa kifestett szobájában, a Camera degli Sposiban. Az oldalfalakon a megrendelő, Ludovico Gonzaga családját jelenítette meg, olyan portré- és életképszerű jelenetekben, amelyek a szemlélőt a figurák csaknem kézzelfogható jelenlétének élményével ajándékozzák meg. Ez nemcsak az alakok szinte szoborszerű plaszticitásának és a tér meggyőzően kibontakozó távlatának köszönhető, hanem olyan illuzionisztikus fogásoknak is, amelyekkel a festő a képek szereplőit a valós tér architektúrájához kapcsolta. A tájképi környezetben ábrázolt jelenetek azt a hatást keltik, mintha a festett pillérek között megnyílnának a falak, pompás kilátást nyújtva a hegyes-erdős tájra és a távoli város látképére. Az előtér alakjai a festett lábazaton állnak, a középrész puttói pedig a valódi ajtószemöldökön. Ezek, akárcsak a lecsüngő kék függöny egészen összezavarják érzéke inket: a kép sajátos játékra hívja a nézőt, hogy találja meg a festett és a valós világ határait. Igazi meglepetést a mennyezet kínál, amelynek közepét a festő „megnyitotta”, azt a meglepő élményt kínálva a szemlélőnek, mintha egy kút mélyéről tekintene fölfelé. Mantegna az architektúra áttörésével és az alakokdi sotto in su (alulról fölfelé való) ábrázolásával a festői illúziókeltés új útjait nyitotta meg.