Az interpretáció elméletének története

A hermeneutika mint elmélet, gyakorlati feladatok megoldásának nehézségeiből nőtt ki. Egyrészt a Szentírás nyelvi fordításából és magyarázatából, szó szerinti és rejtett jelentésének kibontására szolgáló bibliai egzegézisből, másrészt az ókori irodalmi szövegek és értekezések fordításának tapasztalataiból, a 15-16. századtól kialakuló klasszika filológia, a grammatikai - a nyelv szabályain alapuló - értelmezés tanából.

Ha valaki egy több száz éve írott szöveget akar elolvasni, azt tapasztalja, hogy nem képes megérteni. Az egyházatyák igyekeztek meggátolni a szent szövegek érthetetlenné válását, s általuk vált a hermeneutika írásos tudománnyá. Két különböző eljárást alkalmaztak a szövegek elöregedésével szemben. Az egyik abban állt, hogy a sensus litteralisnak vagyis, amit a szavak jelentenek újbóli érthetővé tétele érdekében az érthetetlenné váló szavakat a jelen nyelvhasználata szerintivel helyettesíti, ez a grammatikai interpretáció, amely a kanonikus szöveg megóvására hivatott. A másik művelet is a történeti távolság legyőzésére szolgál, de nem a szavak jelentésére, hanem a szöveg értelmére, szellemére - a sensus spiritualisra vonatkozik. Mindkettő a jelentés aktualizálására törekszik, az itt és most érvényes, élő jelentésre.

Magának a hermeneutika szónak modern használatára akkor került sor, amikor szükségessé vált a Biblia pontos egzegézisét szabályozó könyvek megjelentetése, főként protestáns körben jelent meg, a lelkészek segítésére a Szentírás magyarázatában. A szó J. C. Danhauer 1654-ben kiadott könyvének címében fordul elő először ilyen értelemben: Hermeneutica sacra sive methodus exponendarum sacrarum litterarum. Már a címből kitűnik, hogy a hermeneutikát mint az értelmezés módszertanát meg kell különböztetni az egzegézistől. 1720 és 1820 között szinte nem telt olyan év, amelyben ne jelent volna meg egy újabb hermeneutikai kézikönyv lelkészek számára. A klasszika filológia módszerei és a 18. századi racionalizmus nagy hatással volt a bibliai hermeneutikára, s ugyanebben a században a teológia történeti szemlélete is elterjedt. A Biblia-értelmezés nyelvtani és történeti iskolája egyaránt egyetértett abban, hogy a szent szöveg értelmezésének módszerei nem különböznek más szövegek interpretálásának módszereitől.

A 19. században F. D. E. Schleiermacher nevéhez fűződik a hermeneutikának, a megértés tudományaként illetve művészeteként való felfogása. Ő fordult A szövegértelmezésként felfogott hermeneutikától a megértés analíziseként értett hermeneutika irányába, nála már nem pusztán az írott szöveg a kutatás központja, hanem a beszéd. A filológiai irányzatot alapos kritikának vetette alá, s a hermeneutikát nem szabályhalmaznak tekintette, hanem összefüggő rendszerré akarta tenni, olyan tudománnyá, amely a párbeszéd útján történő megértés minden mozzanatát áttekinti, magát a megértést vizsgálja, s ebbe a hatáskeltés működése is beletartozik. Wilhelm Dilthey, a 19. század végének egyik legjelentősebb filozófusa írta meg Schleiermacher életrajzát. Dilthey a hermeneutikát mint alaptudományt döntő jelentőségűnek tartotta minden szellemtudomány megalapozásában szellemtudományon értve minden olyan tudományágat, amely az ember művészetének, tevékenységének és írásműveinek megértésére törekszik. Megállapította, hogy mindaz, amiben az emberi élet kifejeződik legyen az például jog, irodalom vagy a Szentírás szövege olyan történelmi megértést követel, amely alapjában különbözik a természeti világ természettudományi magyarázatának mennyiségi megközelítésétől. Az 1900-ból való, A hermeneutika keletkezése című munkájából idézett mondata a megértés célját is megvilágítja:Ha mondjuk Leonardót akarom megérteni, akkor itt a cselekedetek, festmények, képek és írásos művek interpretációja együttesen működik, mégpedig egy homogén, egységes folyamatban. Kijelentése arra enged következtetni, hogy a megértés célja nem abban rejlik, amit egy szöveg mond, vagy amit egy kép mutat, hanem abban, amit az mond, aki bennük kifejezi magát.

Martin Heidegger tovább tágította a hermeneutika határait, számára már nem a szövegértelmezés szabályainak ismeretét vagy a szellemtudományok módszertanát jelenti, hanem magának az emberi létezésnek alapvető formáját. Az ember valójában a dolgoknak mint jelenségeknek (fenomén) érzékelésén nyugvó tapasztalatai, következtetései alapján él, tehát a megértés és az értelmezéslényegéhez tartozik. Heidegger fenomenológiája Descartes Cogito ergo sum (Gondolkodom, tehát vagyok) alapállításának huszadik századi folytatása, kibontása. A filozófiai hermeneutika nyomdokain haladt Hans-Georg Gadamer 1960-ban megjelent Igazság és módszer című könyvében, a heideggeri megértésfogalomhoz a megértés az emberi élet megvalósulásának formájához - kapcsolódott. Szerinte a hermeneutikának nem a megértés módszerének kidolgozása a feladata, hanem azokat a feltételeket kell feltárnia, amelyek közt a megértés történik. A megértésnek a hagyományba való beágyazottsága került előtérbe. Ez nem egyszerűen a megértést irányító előfeltevés meghatározottságát jelenti, az ember a megértéssel nem önmagában áll, hanem belép a tradícióba, amelybe már amúgy is bele van vonva, ebben a cselekvésben ő maga is részesévé, alakítójává lesz a közvetítésnek a jelen és múlt között. A történeti távolság itt nem áthidalandó szakadékként áll, hanem folyam, a megértő személye a hagyománytörténet elengedhetetlen része.

A hermeneutika azonban Gadamernek azzal a vitatott megállapításával, hogy a megérthető Lét maga a nyelv, egy új korszakba, egy nyelvészeti korszakba lépett, s olyan, tisztán filozófiai kérdésekbe merül bele, mint a nyelv viszonya a megértéshez, a történelemhez, a létezéshez és a valósághoz, s a mai filozófia középpontjába került. A hermeneutika természetesen összetalálkozott az irodalomtörténet, irodalomelmélet és a nyelvészet huszadik században kialakuló, önálló tudománnyá váló irányzataival, a szemantikával (a nyelvi formák jelentésével, a jelentésváltozással foglalkozó ág), szemiotikával (általános jelelmélet), kommunikációelmélettel (az információáramlás vizsgálata és elmélete). Paul Ricoeur kritikusan fordult Gadamer filozófiai rendszere felé, s visszatért a legtágabban értett szöveg vagy szövegnek tekinthető jel együttes értelmezéséhez. Nála a hermeneutika a megfejtés folyamata, amelyben a világos és kézzel fogható tartalom és jelentés felől haladunk a lappangó és rejtett jelentés felé. Érdeklődése a nyelv hasonlaton alapuló képisége felé fordult, s éppen a retorika mint a meggyőző beszéd tudománya szóképei, trópusai, köztük a metaforák működésének és a leírásnak, a narrációnak gyakorlatából vont le következtetéseket.

A művészettörténészek számára a szövegekkel, nyelvvel foglalkozó interpretáció- elmélet és annak módszerei modell értékűek lehetnek. Az ikonográfia a képek egy meghatározott típusát, valamilyen szöveghez, történethez kötődő tartalomelemzésével foglalkozik, az ikonológia pedig a szellemtörténeti hagyományba való beágyazottságukon keresztül próbálja megragadni a művek értelmét, sikerük azon a széleskörű elváráson nyugszik, hogy a műalkotások legyenek értelmesek. A művészettörténeti hermeneutika abban tér el tőlük, hogy tárgya nem csupán a mű értelme, hanem a mű maga. A képi megjelenítés problémáival, a kompozícióval, a képi elbeszéléssel, a színnel, fény-árnyékkal, tehát a képi eszközökkel és az általuk megjelenítettel, az érzékeltetéssel, hatáskeltéssel foglalkozik. Vizsgálatai a hatás befogadását, valamint a nyelv és kép közötti viszony alapproblémájának elemzését is érintik.