Korai évek

Giambattista Tiepolo egy népszerű, de konzervatív velencei festő, Gregorio Lazarini műhelyében tanult, de sokkal nagyobb hatást tett rá Piazzetta és a hozzá hasonló vizionárius festők művészete. Már a húszas évek első felében nagy hírnévre tett szert, ekkor kapta első nagyobb freskómegbízásait, úgy egyházi, mint világi megrendeléseket. Ezek közé tartozik a velencei Palazzo Sandi 1725-ben befejezett freskója, Az ékesszólás diadala is, amely a fiatal festő csillogó tehetségének egyik első bizonyítéka. A tükörboltozatú mennyezet közepén Athéné trónol, Hermész, az ékesszólás művészetének istene kíséretében. Alattuk Amphión, Zeusz és Antiopé fia áll a sziklán, amint Hermésztől kapott lantján játszik, amelynek csodatévő erejétől Théba városának leomlott falai maguktól egymáshoz illeszkednek. Balra Bellerophontész látszik Pégaszoszon, a költők paripáján lovagolva, és dárdájával ledöfi Khimairát, az oroszlánfejű, kecsketestű, kígyófarkú szörnyeteget. A jobb oldalon Héraklész alakja tűnik fel, ahogyan megkötözve maga után rángatja a Kerkópszokat, Ókeanosz és Theia iker-fiait, akik a ravasz csalók és hazudozók voltak, és szélhámosságaikkal mindenkit rászedtek. Végül, a másik hosszanti oldal mentén Orpheusz látszik, aki csodálatos muzsikájával úgy meghatotta az Alvilág fejedelmét, hogy az visszaengedte kígyómarástól meghalt feleségét, Eurüdikét, és Hádész birodalmának őrét, a háromfejű kutya képében ábrázolt Kerberoszt is megszelídítette.

Bár Tiepolo e monumentális műfajokban tett első kísérletei sokban emlékeztetnek Piazzetta Santi Giovanni e Paolo-beli mennyezetképére, már ekkor megmutatkozik tündöklő eredetisége, amely új fejezetet nyit a dekoratív festészet történetében. Tiepolo mennyezetképe minden oldalról szemlélhető: nohaAz ékesszólás diadalának főalakjait az egyik hosszanti oldal felőli nézőpontból ábrázolta, a mennyezet négy oldalára frízszerűen komponált jeleneteket festett, amelyek a termet körbejárva tárulnak fel. A freskót olyan hullámzó, ornamentális ritmus jellemzi, amelyben nincs helye az akkurátus szimmetriának, a világos és légies teret nem terheli sötét, nehézkes figuracsoportokkal. Éppen ez a derűs könnyedség vált Tiepolo freskófestészetének legfőbb jellemzőjévé. Az alakok plasztikus felépítését a későbbiekben is megőrizte, de lényegesen világosabbá tette színskáláját. Fontos szerepet játszott mindebben Sebastiano Ricci műveinek hatása, és Tiepolo nagy érdeklődéssel fordult a velencei cinquecento festészetéhez is, különösen Veronese ünnepélyes kompozícióit, élénk színskáláját és dekoratív kosztümjeit tanulmányozta.

Giambattista Tiepolo: Az ékesszólás diadala. 1724-25. Velence, Palazzo Sandi. Freskó.