Sebastiano Ricci
A velencei settecento a klasszikus itáliai festészet utolsó, egyben legszínesebb fejezete, amelyben két alapvető irányzatot lehet megkülönböztetni, s ezek részben kölcsönös viszonyban, de ugyanannyira ellentétben is álltak egymással. A két irányzat egyikének megalapítója a dekoratív hajlamú, tájképfestészetében és figurális stílusában is eklektikus Sebastiano Ricci volt, aki hosszas itáliai vándorlásai után a századfordulón Velencébe visszatérve felfedezte Veronese művészetét, amely festészetének legfőbb inspirálója lett. A 18. század első két évtizedében Bécsben, Párizsban, Németalföldön és Londonban is dolgozott, s ezek az utazások erősítették Velence kapcsolatait az európai művészettel. Ricci művei között akadnak olyanok, amelyekben a klasszikus előképek jutnak meghatározó szerephez, és lényegüket a nyugodt, kiegyensúlyozott, epikus elbeszélés adja, míg más képeire a pátosz és a dinamika, az alakok heves gesztusai jellemzőek. Valamennyi alkotásának azonban alapvető sajátossága a kifinomult, világos kolorit, a nyújtott arányokkal festett, légies figurák, amelyekhez realisztikusan megfestett részletek társulnak.