Megtévesztés kicsiben, vetélkedések és képi viccek a festészetben

Boccaccio dicsérte Giottót, mert festményei nem is a dolgok képmásának, hanem maguknak a dolgoknak látszottak. A 15. századi művészek ezért is tisztelték őt. Közmondásos humora példájaként a század közepén elterjedt egy anekdota, miszerint Giotto még tanuló éveiben megtréfálta Cimabuét: a mester távollétében egy életnagyságú legyet festett az éppen készülő képre. A mester visszatérvén észrevette a legyet, élőnek vélte, s megpróbálta elhessegetni. Mikor észrevette a tréfát, elismerően szólt tanítványa tehetségéről. Giotto valójában soha nem festett legyet, de a történet széles körben elterjedt, Filarete írta le az építészetről szóló traktátusában (1461-64). Francesco Squarcione 1431-ben nyitott, padovai iskolájában tanult festők többször utánozták a mesterségbeli tudás bizonyításának ilyen humoros formáját, különösen Giorgio Schiavone szokása lett, aki 1456-tól 1461-ig tanult Squarzione műhelyében. A képen ábrázolt alakok arányaitól eltérő, életnagyságú légy az öntudatos alkotó nevét feltüntető kartellino-k (festett cédulák) mellett jellegzetes trompe l'oeil motívummá vált, mintegy védjegyként a festői minőséget garantálta. A padovai-venetói könyvfestészetben is gyakran feltűnő motívum, Carlo Crivelli munkáin sokszor találkozunk ilyen léggyel. Az anekdota számtalan változatban terjedt, Giovanni Paolo Lomazzo például a festői versengésről írva Andrea Mantegnáról mesélt el hasonló történetet - Mantegna 1442-től hat évet töltött Squarcione iskolájában. Cornelis-Norbertus Gysbrecht: Vanitas

A 15. században egy másik területen, az intarziakészítés egyik speciális formájában is gyökerezik a trompe l'oeil műfaja. A studiolók, a humanista mecénások könyvtárszobáját dekorálták faberakásos bútorokkal, falburkolatokkal. A dekoráció gyakran antik épületek perspektivikus terének illúzióját keltette, vagy éppen a szobához illően, polcokon sorakozó könyveket, feljegyzést tartalmazó cédulát, esetleg a polcon heverő csillagászati eszközt, vagy zeneszerszámot imitált az intarzia készítője. A studiolókban megjelenített tárgyak a 16. században portrék környezetében is feltűntek, az ábrázolt személy tevékenységére, s főként műveltségére való utalásként, majd a 17. század folyamán a csendélet műfajának egy sajátos változataként éltek tovább. A könyvtárszobák díszítésének ilyen hagyománya öröklődött a jellegzetes barokk bútortípuson, a szekreter, azaz emeletes írószekrény intarzia motívumain is.