A festői meggyőzőerő

A 17. század traktátusokba és értekezésekbe foglalt művészetelmélete a festészet reneszánsz felfogását követve a kép elsődleges feladatának a valóság utánzását tekintette, a művészi tehetség fő mércéje a dolgok kézzelfogható jelenlétének illúzióját keltő meggyőzőerő volt. A barokk művészet fokozott realizmusigénye más és más formában, de közös jellemzője Európa valamennyi regionális iskolájának, a mennyek országát az evilági érzékek számára megmutató illuzionisztikus freskófestészetnek éppúgy, mint a hétköznapok valóságát ábrázoló műfajoknak.

A b arokk művészet erősen retorikus karakterű, a műalkotások feladata a látványon keresztüli rábeszélés és meggyőzés volt. Egyes irányzatai azt a célt tűzték ki, hogy a szélesebb, tanulatlan tömegek számára is közérthetően, világosan, közvetlen hangon mutassák be a témákat, így a bibliai alakokat sem idealizálták, hanem hétköznapi környezetükben, a valóságos jegyek hangsúlyozásával, a néző szeme előtt lezajló események szereplőiként mutatták be. Caravaggio, a 17. századi holland és spanyol festők eszményítés nélküli, naturális ábrázolásmódja e felfogás legjellegzetesebb példája. E szemléletből következően azok a műfajok – így a zsáner, a tájkép és a csendélet –, amelyek fő célja a valóság ábrázolása volt, éppen a 17. században váltak igazán önállóvá és népszerűvé.

A művészek másik csoportja a képi meggyőzés más eszközeit választotta. Ábrázolásaikon az események a múlthoz köt ődnek, fő műfajuk a történelem, a Biblia vagy a mitológia témáit feldolgozó história. E képek hitelét az eltelt évszázadok biztosítják, de nemcsak a Szentírás, a teológusok vagy a nagy auktorok tekintélye, hanem a klasszikus, az idő által megszentelt művészi formák is. Az akadémikus szemléletű művészekre – főként Itáliában és Franciaországban – éppen ezért egyfajta eklekticizmus jellemző: az antikvitás és az érett reneszánsz formáit keltik új életre, a reális vonásokat idealizált, stilizált formákkal elegyítik.