Allegóriák és emblémák

A középkorban az embereket úgy tanították, hogy a köznapi tárgyakat és jelenségeket mind egy magasabb jelentés hordozóinak tekintsék, mivel maga Isten mutatkozik meg minden teremtményében. Ez a meggyőződés olyan valóságlátást eredményezett, amely szerint anyagi színekben szellemi dolgok öltenek testet. A hal, a dió vagy a cseresznye mind kifejezhették Krisztus megváltó mivoltát, a különféle virágok pedig anyjának tisztaságát és szenvedéseit jelképezték. A 1 6. század folyamán ugyan ez a látásmód kezdte érvényességét veszteni, de az alapját jelentő gondolkodás még sokáig fennmaradt. A 16. század második felétől jöttek divatba az emblémák, az olyan jelképes ábrázolások, amelyekben képek és fogalmak kapcsolódnak egymáshoz. Az emblémairodalom bármilyen dolgot felruházhatott mélyebb jelentéssel; és közkedvelt szellemi foglalatosság volt, hogy a már létező fogalmakhoz új képeket rendeljenek, illetve hogy a már meglevő képekhez újfajta jelentést társítsanak. Ezáltal megszűnt a tárgyhoz vagy képhez tartozó, a teológia vagy az irodalom által meghatározott egyetlen jelentés kizárólagos volta, viszont megmaradt és megerősödött a hajlam arra, hogy jelentéshordozónak tekintsék a valóság képeit, az anyagi dolgoka t, a tárgyakat és a jelenségeket.

A korszak nyomtatásban megjelent, illusztrált szimbólumtárai hasznosak lehetnek a képek tartalmának meghatározásához. Cesare Ripa 1593-ban, majd 1603-ban fametszetes illusztrációkkal kísért kötetben adta ki Iconologia című munkáját, amelyet azzal a céllal állított össze, hogy az elvont fogalmak vagy az antik istenségek ábrázolásában a festők segítségére legyen. Könyvében allegorikus alakok, perszonifikációk sorakoznak fel, amelyeknek a megformálását és attribútumait a szerző részletes magyarázattal írta le. Számos műalkotás bizonyítja, hogy a 17-18. század alkotói szívesen merítettek Ripa kézikönyvéből.

Kevésbé egyértelmű a 17. századi realista szemléletű festmények és az emblémák kapcsolata. Különösen a holland festészet bővelkedik olyan képi motívumokban, amelyeket az emblémák bizonyos jelentéssel ruháztak fel. Jacob van RuisdaelTengeri viharcímű képén például a hullámok között hánykolódó hajók és a sötét felhők előtt a kikötő mólóján felállított jelzőoszlop magasodik. Az emblémairodalomban a tengeri utazás a keresztény életút szimbóluma, a vihar pedig az emberre leselkedő, elsősorban morális veszélyeket jelképezi. A jelzőoszlop, amely a hajókat a biztonságos kikötő elérésében segíti, a remény és a megmenekülés szimbóluma, de csak azok számára, akik értenek a hajózáshoz. Az embernek ugyanígy értenie kell élete kormányzásához, és tudnia kell olvasnia a jelek között, amelyekkel Isten vezeti őt az élet révébe, az örök boldogság felé. Nem tudjuk, vajon Ruisdael képének ko rabeli szemlélői vagy éppen maga az alkotó az emblémákban megfogalmazott didaktikus jelentést tekintette-e mérvadónak, és az ábrázolásban valóban morális példázatot látott-e. Valószínű, hogy az interpretálás mindenkinek egyéni feladata volt, a műalkotás fogalmi jelentését a festői előadásmód, jelen esetben Ruisdael drámai, heroikus megfogalmazása legföljebb sugalmazhatta, de nem volt szándékában, hogy egyértelműen és világosan rögzítse.