Ludwig van BEETHOVEN (1770–1827)
Ludwig van BEETHOVEN életművével betetőzte a klasszikus kort, és egyben átmenetet teremtett a romantika korába. Hangszeres muzsikája az abszolút zene klasszikus állomása és egyben a romantikus programzene előfutára volt.
Bonnban született. A zene szeretetét családi hagyományként örökölte. Ludwig tehetségére korán fény derült. Nyolcéves volt, amikor Kölnben orgonált, Bonnban tizenkét évesen helyettesítette orgonatanárát, NEEFÉT (néfe), aki fölkarolta a tehetséges serdülő fiatalt. Ugyancsak Bonnban udvari csembalistaként dolgozott. Az ekkor írt (1782–83) három zongoraszonátáját a választófejedelemnek ajánlotta.
1787-ben Bécsbe ment, hogy MOZART tanítványa lehessen, de édesanyja halálos betegsége miatt vissza kellett térnie Bonnba. Nehéz sors várt rá ezután. Édesapja az alkohol rabja lett, így a család gondjai a fiatal Beethovenre nehezedtek.
1795-ben, 25 éves korában kezdődött hallászavara. 1819-ben teljesen megsüketült. Betegsége kezdettől fogva nagyon megviselte. Ez a csapás magányossá tette. Testvéreinek írt leveleiből tudjuk, hogy nagyon sokat szenvedett miatta. Fájdalmáról a zeneszerző „heiligenstadti végrendeletében” ír:
„Ó, ti emberek, akik engem mogorvának, bolondnak vagy embergyűlölőnek néztek, mennyire igazságtalanok vagytok hozzám!... gondoljátok meg, hogy hat év óta szörnyű baj lett úrrá rajtam... Én, aki élénk, tüzes véralkattal születtem és fogékony voltam a társasélet szórakozásai iránt is, kénytelen voltam korán elkülönülni a többiektől és magányosan élni életemet...
Az utókorra maradt több ezer vázlatlap tanúsága szerint műveit évekig magában érlelte. Számos szimfóniát, versenyművet, kamarazenét, misét, operát, oratóriumot, vokális, zenekari és zongoraművet alkotott.
Legismertebb műve, a világ zeneirodalmának gyöngyszeme, a IX. szimfónia. Ebben azzal teremt zseniálisan újat, hogy az utolsó tételben az emberi hang is helyet kap. A szólisták, a kórus és a zenekar együtt zengik SCHILLER Örömódáját.
– Beethoven ESTERHÁZY Miklós herceg kérésére 1807-ben írta a C-dúr (Kismartoni) misét.
– A Pesti Német Színház megnyitójára komponálta KOTZEBUE (kocebú): István király c. színpadi művéhez a kísérőzenét.
– 1800-ban a szerző közreműködésével a budai Várszínházban mutatták be zongora-kürt szonátáját.
Az ő életműve ugyan a program nélküli, úgynevezett abszolút zene, de VI. Pastorale szimfóniájával mégis utat mutatott a programzenét követőknek is. Ebből idézünk most. Figyeljük meg, ebben a zenében mintha együtt tombolna a természet vihara a zeneszerző lelkében dúló érzelmekkel!
Beethovennél nem is a szavak a program közvetítői, hanem az élményekkel átélt érzelmek „ A Pastoral Simphonia nem festészet, hanem ama érzelmek kifejezése, amelyeket a falu élménye vált ki az emberből. „
Beethoven egyik levelében így ír a természetről: „ Milyen boldogság tölt el, amikor végre ligetben, erdőben fák, virágok , sziklák között bolyonghatok. Nincs ember, aki úgy tudná szeretni a természetet, mint én „ ( Tóth Dénes: Hangversenykalauz, 167. old.) Talán éppen ezek az élmények, érzelmek, emlékei nyomán született meg a következő zenei idézet, Beethoven VI. szimfónia Patakparti jelenetében.
Beethoven önvallomásai
Hogyan is vallhattam volna be épp annak az érzékemnek gyarlóságát, amelynek énbennem tökéletesebbnek kellene lennie, mint másokban, amely egykor valóban olyan tökéletes is volt, mint csak keveseké pályatársaim közül... Balsorsom kétszeresen fájdalmas, mert félreismernek miatta.
Úgy kell élnem, mint a száműzötteknek... Kevés híja volt, hogy nem magam vetettem véget életemnek... Csak a művészet tartott vissza ettől egyedül. Úgy éreztem, lehetetlen itthagynom e világot, mielőtt létrehoztam volna, amire hivatásom képesít; Istenem, te belelátsz a szívembe, te ismersz, te tudod, hogy emberszeretet és jóság lakozik bennem...
Aki boldogtalan, vigasztalódjék azzal, hogy bennem osztályosára talál, társára, aki minden természeti akadály ellenére mégis minden tőle telhetőt megtett, hogy az igazi művészek és igaz emberek sorába emelkedjék...”
Ezrek kísérték utolsó útjára a zeneirodalom egyik legnagyobb alakját. A fáklya- és koporsóvivők között ott volt KREUTZER (krajcer), HUMMEL, CZERNY (cserni) és a Beethovent példaképének tekintő SCHUBERT. Az egyetlen búcsúbeszédet GRILLPARZER (grillparcer) költő írta:
„...művész volt, de ember is, ember, a szó legmagasztosabb értelmében... Ilyen volt, ilyennek halt meg és ilyenként fog élni minden időkben.”
