A középkor uralkodó egyházzenei stílusa a gregorián. Hazánkban a kereszténység fölvétele után ennek a magyar változata is kifejlődött. Ilyen a Szent László himnusz is.

A korai középkorból lejegyzett világi zene nem maradt ránk. Csak szájhagyományokban őrzött emlékeink vannak. A XV. századi följegyzésekben azonban már találtak szöveges töredékekből álló anyanyelvi egyházi népénekeket is. Ismeretes, hogy ezekhez dallamokat csak később társítottak.

A korál a protestáns egyházak népéneke, de leggyakoribb az evangélikus liturgiában.

A latin nyelvű gregorián énekekhez a XVI-XVII. században szívesen írtak magyar szövegeket is.

A népénekek az egyházzene jelentős részét alkotják. Ezeket a szertartásokon és a vallásos összejöveteleken közösen éneklik. SZOKOLAY Sándor Magyar karácsony c. összeállításából most néhány közismert egyházi népének földolgozását hallgatjuk meg

Szokolay Sándor: Magyar karácsony

Pásztorok, pásztorok...

Mennyből az angyal...

Dicsőség mennyben az istennek...

A passió, latin eredetű szó kínszenvedést, a keresztény liturgiában Jézus Krisztus keresztre feszítésének történetét jelenti. Ezt a drámai eseményt a hamvazó szerdával kezdődő 40 napos böjt utolsó hetén (nagyhét), a nagypénteki szertartás rendjébe illesztve vagy fölolvassák, vagy eléneklik.

ANGI ISTVÁN A zenei szépség modelljei c. könyvében a passióról szólva azt írja, hogy

„…Természetes egyházzenei követelmény volt tehát, hogy a húsvéti ünnepkör alkalmával egy megadott liturgikus ciklus jegyében, a krisztusi szenvedés története négy ízben, négy forrás alapján hangozzék el. Már a IV - IX. században a passió-recitálás sorrendje a következőképpen alakult: Máté evangéliumából virágvasárnap, Márkéból nagyhét keddjén, Lukácséból nagyhét szerdáján, és Jánoséból nagypénteken énekelték az ide vonatkozó szövegrészeket…”

Ez a sorrend változhat, kivéve a nagypénteket. Ekkor a katolikus liturgiának része a János passió. Egyszerű a magyarázat; János volt az a „szeretett tanítvány” , „ aki részt vett a szenvedés drámájában (13, 23; 19, 26) látta az üres sírt (20, 2) a feltámadt Krisztust (21,7), sőt talán már egyike volt annak az első kettőnek, akik követték Jézust (1, 35)”.

A passió „üzenetének” megfogalmazása a II. vatikáni zsinat értelmezésével:

„…Krisztus kereszthalála beletartozik Isten világtervébe… Isten < a végső korszakban Fia által szólt > (Zsid.1, 2). És < szeretete abban nyilvánult meg, …hogy elküldte Egyszülött Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért > (1 Jn.4, 9-10)”

A passiókba a XIII.-XIV. századtól – a világiasodás hatására a templomi környezetbe nem illő –, közönséges, köznapi (vulgáris) kifejezések is bekerültek. Az egyház átgondolt javaslatára éppen ezért nem a templomokban, hanem szabad téren; templomkertben, kolostorok termeiben, tereken stb. mutatták be a Megváltó kereszthalálának történetét.

Ide nyúlik vissza a napjainkban is őszinte hitélményt kereső tömegeket vonzó szabadtéri passiójáték, amelynek hagyománya szinte minden keresztény országban, közösségben megtalálható. Európai hírű ezek között az osztrák oberammergaui és az erdélyi csíksomlyói passió.

A reformáció a könyvnyomtatást a vallásos énekek terjesztésére is felhasználta. Így maradtak az utókorra a különböző egyházi énekeket is tartalmazó gyűjtemények.

KÁLVIN János hitújító tanítását követve a bibliai zsoltárok fordításait új dallammal látták el, és ezeket a gyülekezet kezdetben egyszólamban énekelte.

Később, már a XVI. századtól GOUDIMEL (gudimel) francia zeneszerző négyszólamú zsoltárföldolgozásai is bekerültek a református egyházzenébe.

KÁLVIN János kezdeményezésére hozták létre a zsoltárok énekes könyvét. A benne lévő valamennyi zsoltár elnevezése: Genfi zsoltár. A magyar műfordítást SZENCI MOLNÁR Albert (1574-1639) Psalterium Ungaricum címmel készítette el. Ez a fordítás lett a reformátusok legkedveltebb népénekes könyve.

Az egyházi népének napjainkban is az egyházzene jelentős részét képezik. Ezeket a szertartásokon és vallásos összejöveteleken ugyanúgy, mint a régmúlt időkben, most is közösen éneklik.

AZ EGYHÁZI NÉPÉNEK

Az egyházi népének fogalomkörébe sorolható a történelmi egyházak és a különböző felekezetek szertartásrendjéhez kapcsolódó éneklés, zenélés.

Az egyházi népének zenei tartalma a liturgiában:

Művészi ihletettségből fakad, ünnepélyes, liturgiát követő, hálaadó és segítségkérő, nem erőszakos sem hangerőben, sem ritmusban, sem szövegben.

Dicsőítésre, önvizsgálatra, meditációra serkentő, közösségteremtő, múltat tisztelő, szolgáló és nem szórakoztató, ezért a zsinagóga, a templom, az imaház nem hangversenyterem, hanem az imádság háza.

Az énekelt passiók néhány jellegzetes ismérve

1. Az egyszólamúság idején a zsinórmérték a gregorián szöveg deklamálása (szónoklata) és a recitáló (énekelve beszélő) zsoltározás volt.

Az alsó regiszterű hangszínekhez Krisztus, a középsőhöz az Evangélista, a felső regiszterben Pilátus, a főpap, a szolga, a tanítványok, a tömeg, a sokaság, latin szóval a turba tartozott.

2. A többszólamúság idején az Evangélista szerepe egyszólamú, a további közreműködőké többszólamú.

3. Az ünnepélyességet valamennyi szereplő többszólamú éneke tette még emelkedettebbé. Ezeket a XIII. sz.-tól a XVII. sz.-ig – miután a motetta műfaját mintázták –, motetta-passiónak nevezték.

4. A XVIII. sz.-tól az oratórikus stílusjegyek hatására létrejöttek az oratórium-passiók, amelyben

- az Evangélista szerepét hangszerkíséretes recitativókkal,

- a hívők hitélményét a korálok közös éneklésével,

- a turba – vagyis a tömeg, a sokadalom – hangulatát, véleményét a többszólamú kórusbetétekkel ,

- a Megváltó fájdalmát a lírai szépségű áriákkal szólaltatták meg.

Az oratóriumpassiókban – rendhagyó módon – az áriák szövege nem a Szentírásból való, hanem olyan lírai költemény, amelyhez a zeneszerző saját érzelmeit társítja. A kíséret is eltérő, nem a teljes zenekar működik közre, hanem csak néhány hangszerből álló kisegyüttes. Alkalmanként egy-egy vonós hangszer, oboa vagy fuvola, amelyet természetesen a csembaló vagy az orgona kísér. A következő ária a Krisztust hívő zeneszerző és a gyülekezet örömét fejezi ki.