A dráma görög szó, cselekvést jelent, színpadi műfaj. Megtörtént eseményeket jelen időben, szereplőkkel cselekményként mutat be. Középpontjában a konfliktus (összeütközés) áll.
A komédiások középkori gyűjtőneve, jokulátor = zsonglőr, annyi mint mutatványos, vándor-énekes, zenei akrobata, bűvész, szemfényvesztő, cirkuszi egyensúlyozó, égőkoncot nyelő csepűrágó, kard- és parázsnyelő, tűzokádó, kötéltáncos, bábjátékos, medve- és majomtáncoltató, foghúzó, stb. stb.
BÉLA KIRÁLYUNK névtelen jegyzőjének, ANONYMUSNAK munkájában a Gesta Hungarorumban (Gesta= tettek, viselt dolgok a történelemben) említést tesz a jokulátorokról, mint komoly énekmondókról – szemben a francia földön (XII.-XIII. sz.) elterjedt műbolond, bolondozó-féle, énekesféle megnevezésektől.
A XIV. sz.ázadtól a magyar énekesek elvegyültek a hazánkban élő idegen jokulátorokkal, ennek következtében elzüllöttek, és szerepük a könnyed szórakoztatás területére húzódott át. A foglalkozásukat meghatározó jokulátor szó fogalma is megváltozott. Jelentése a hangszeres muzsikára utal; sípos, lantos, hegedűs.
A komédiások középkori gyűjtőneve, jokulátor = zsonglőr, annyi mint mutatványos, vándor-énekes, zenei akrobata, bűvész, szemfényvesztő, cirkuszi egyensúlyozó, égőkoncot nyelő csepűrágó, kard- és parázsnyelő, füstokádó, kötéltáncos, bábjátékos, medve- és majomtáncoltató, foghúzó, stb. stb.
A középkor elején az európai keresztény országokban a templomi dramatizálás része volt a liturgiának. A benne szereplő papok és civilek az egyház szolgálatában álltak. Később a témakörök és a szerepkörök bővítése, valamint a középkorban fölerősödő színpadi látványosság utáni igény kaput nyitott a népies elemek, a nemzeti nyelvek, a látványos jelmezekkel, gépezetekkel mozgatható díszletek és a cirkuszi mutatványos kultúrát ismerő főleg török, perzsa, indiai származású zsonglőrök előtt is. A velük beáramló világi szellem természetesen nem verhetett gyökeret a fölszentelt templomokban.
A librettók (könyvecskék) tartalmazzák az operák, oratóriumok, kantáták, balettek, pantomímek, és más énekes- zenés műfajok szövegét. Ezeket a nyomtatott kis könyveket a melléjük gyártott, az olvasást segítő gyertyákkal együtt a színházak bejáratánál árulták.
A librettó nem tekinthető önálló alkotásnak, ennek ellenére a zeneszerzők többsége enyhe túlzással azt állítja, hogy sokkal nehezebb megírni egy jó librettót, mint ehhez operazenét komponálni. Témái lehetnek: mitológiai történetek, vidám bohózatok, paródiák. Varázs- és meseszövegek, a romantikus kor nemzeti hősei, köznapi drámák (verizmus), irodalmi alkotások és a zeneszerzők saját történetei.
A nagy ívű összefoglalást követve megállapíthatjuk, hogy a librettó-írás kétféleképpen történhet.
1. Önálló zártszámok rendszerével
A zeneszerző a librettó alapján önálló lezárt egységeket komponál; áriákat, duetteket, tercetteket, kórusbetéteket, táncbetéteket stb. s ezeket vagy recitativo seccóval ( secco= száraz, egyszerű akkordokkal kísért) vagy accompagnato-val (zenekari kísérettel) köti össze.
2. Zenei motívumokra épülő szerkesztéssel
A zeneszerző a librettó alapján a szereplőkhöz, eseményekhez, jellemekhez, felvonásokhoz, jelenetekhez stb. zenei motívumokat, (vezérmotívumokat) komponál, majd ezeket, mint a mozaikokat összerakja, és így szerkeszti meg művét.
A liturgikus misztériumok egyházi szereplői a szolgálataikat a templomban végezték, a mutatványosok pedig kiszorultak a templomajtók elé, az utcákra, a vásárterekre, majd pedig új közönséget keresve megkezdték évszázadokkal mérhető, emberi jogoktól megfosztott vándorlásaikat. Ez az ekhós szekéren kóborló, falakon kívüli állapot érlelte művészi hivatássá a színészetet, amelyben Thalia papjai jószerével csak a XIX. sz. végén, a XX. sz. elején kapták meg az őket méltán megillető, állampolgári besorolást.
A magyar énekmondók, zenészek külországokban, a főúri udvarokban – Ausztria, Németország, Svájc – szívesen látott, dicséretekben, pénzjutalomban részesített szereplő vendégek voltak.
A német nemzeti opera elődjének HOFFMANN Undiné-jét, MOZART Varázsfuvoláját és WEBER A bűvös vadász c. műveit, valamint BEETHOVEN Fidelióját tekinthetjük.
A XVII. - XVIII. században a tragikus operának is nevezett olasz opera seria, meghódította egész Európát. Nem csoda, hiszen a zenekultúra követei, olasz zenészek, karmesterek, énekesek voltak. Sőt a kor divatja szerint a német komponisták útja is Itáliába vezetett. Händel pl. itáliai tartózkodása után Angliában létrehozta az önálló olasz operatársulatot.
Ennek ellenére a nagyvárosok - HAMBURG, MÜNCHEN, BÉCS, DREZDA, STUTTGART - udvari operaházaiban megkezdték a német nemzeti opera megteremtését.
Különbséget kell tennünk a vándorló regős mulattatók és a népi regölők között.
A vándorló regősök, regesek, combibátorok (együttivók) igazmondó udvari bohócok, a király és a főurak közvetlen köréhez tartozó, védelmet élvező énekmondók voltak. Éneküket kobozzal kísérték, így adták hírül a háborúk borzalmait, a hősök küzdelmét, a régmúlt idők dicsőségét.
A főúri udvarokból kiszorult mulattatókból lettek a vándorló, varázslattal bűvölő regősök. Őket a keresztény hitre tért országban – mint a régi sámán hitvilág híveit – nem nézték jó szemmel, sőt üldözték.
A ZENE TÖBBLETE AZ OPERÁBAN
A prózai műfajokkal szemben van egy lényeges többlet az operában, ez a zene. Az operában Tiborc a nép képviselője. Családja éhezik, őt a szükség lopni kényszerítené ugyan, azonban ezt mégsem teszi meg. Vívódását szavai is elmondják, de a zene fejezi ki igazán azt a lelki harcot, amelyet átél. Mintegy belekapaszkodik Tiborcba – ez az izgatott muzsika – és vele együtt lopakodik egészen az asztalig. A dallam hangról hangra emelkedik. A kíséret ritmusa űzött, zaklatott. Szinte érezzük, hogy Tiborc remegő kézzel nyúl a tál felé, s az izgalomtól a torkában dobog a szíve. De az utolsó pillanatban visszalép, inkább a becsület útján marad. A zene is követi. Az előzőkkel ellentétben most széles ívű, nyugodt ritmusú dallam fejezi ki a becsület győzelmét.
A zenés színpadi játékok több ezer éves múltjában mindig egymás mellett éltek a tragikus és a komikus tartalmakat megjelenítő rendezvények. Kortörténeti szempontok tükrében a tragédiát jobbára a görög múltat ismerő műveltebb réteg, míg a közérthető komédiát az egyszerű köznép kedvelte.
Az igric szláv eredetű jövevény szó, énekmondót jelent. Ez a fogalom a magyar nyelvben közvetlen rokonságban áll a közönség szórakoztatását, tájékoztatását segítő énekmondó, mulattató szavainkkal. A hazánkban élő igricek az európai társaikhoz hasonló bohém komédiások ugyan, de lényeges különbség van közöttük, ugyanis Európában a mulattatók a kiközösítettek közé tartoztak, nálunk az igricek királyi megbecsülésben részesültek.
Az ókori misztériumok erősen hatottak a keresztény középkori misztériumdrámák (liturgikus dráma, passiók orákulumok stb. ) kialakulására.
Mítosz, hitrege, istenekről, isteni származású hősökről szóló történet
Mitológia, egy nép történetéhez – hindu, egyiptomi, görög, római, germán, finnugor stb. – kapcsolódó mítoszok összessége, és az ezzel foglalkozó tudomány.
Az opera zenei fordulatait vizsgálva úgy tűnik, hogy a klasszika záró szakaszában - a romantika kezdetén - a francia grand-opera megfékező hatással volt az olasz operazene egyeduralmára. Ez azonban a kor kivételes tehetséggel megáldott olasz zeneszerzők operáinak megjelenésével ismét egyensúlyba került.
AZ OPERA
Komoly opera
Vígopera
Az opera fejlődésének évszázadaiban nálunk Magyarországon szinte folyamatos volt az idegen elnyomás. Ez a bénító szorítás valósággal elsorvasztotta, gyökértelenítette a magyar opera fejlődésének zálogát, a librettóírást.
A reneszánsz idején a firenzei Camerata Társaság, zenészek, költők írók, tudósok a többszólamúságban érthetetlenné vált szöveg ellensúlyaként érthető szövegű, új műfajt teremtettek. Kezdetben a görög tragédiák előadásmódjára utalva monódiának nevezték. Ez a gyökere annak az énekes színpadi játéknak, amelyet a XVII. századtól zeneműnek, alkotásnak, azaz „opera in musica"-nak, azaz operának neveztek el. Az új műfajnak, az operának leglényegesebb eleme a dallamos olasz beszédhez igazodó recitativó, azaz énekbeszéd. Ennek fejlesztése terén igen jelentős szerepet vállalt az olasz zeneszerző, lant és violajátékos, a firenzei Camerata Társaság zeneteoretikusa, GALIELEI, Vicenzo (1520-1591) Ő az elméletben kidolgozott monódiát 1582-ben saját viola kíséretével elsőként be is mutatta. 1600-ban az olasz MEDICI Mária és IV. HEINRICH francia király esküvőjén elhangzott az első opera RINUCCINI szövegére PERI, Jacopo zenéjével komponált Euridice.
Az opera = Mozgással, színpadi látványossággal összekapcsolt énekes, zenés mű, zenedráma.
Az opera műfaj közvetlen elődje
- a középkori misztériumjátékok
- liturgikus drámák,
- passiók
- és ide tartoznak a piac- és vásárterek megannyi rögtönzött színpadán bemutatott látványosságok is.
Ismeretes, hogy az opera a drámairodalom egyik ága. Kezdetben a neve is „ dramma per musica” volt. Ennek 400 éves történetéből tudjuk, hogy a műfaj alapkönyve, librettója az a megzenésítésre szánt szilárd alap, az a zenére szánt dráma, amely tartalmazza a fölvonásokba, jelenetekbe, képekbe tömöríthető sodró erejű történetet. A szöveg azonban csak akkor válhat muzsikává, ha lenyűgözi és ezzel alkotásra tudja késztetni a zeneszerzőt. Miután az ihletet adó Múzsa jelenléte nem törvényszerű, ezért igen gyakori, hogy a zeneszerzők maguk készítik el az általuk megálmodott opera szövegkönyvét.
21. századi közoktatás - fejlesztés, koordináció (TÁMOP-3.1.1-08/1-2008-0002)
